Civilek

Hamis próféták sürgetik,

végre indúljunk el

Európa felé,

hová menjünk,  hiszen itt élünk

évszázadok óta,

Európa közepén.

Nem kell fújni újabb indulókat,

nekünk megfelel a  régi

HIMNUSZ ÉS A  SZÓZAT,

mely keveredik  gyári gőzdudák

harsány jelszavával,

a  munka dalával.

Talán István király

Vetette el végleg

e szent földbe

azt a magot,

amit ezredévekig

a magyar nemzetség

magával hordozott.

Hogy Európa közepén,

Kárpátoknak ölén

megálmodjon egy államot,

kemény kézzel fenyítve azt,

ki a másik hitért buzgólkodott.

S azóta a búzaszem

milliónyi vékával terem,

jelenti az életet,

adja a kenyeret.

Követelve ezernyi

verejtéket és könnyeket.

S az talán véletlen lehet?

Ha megnézel egy búzaszemet,

azonnal feltűnhet,

hogy könnycsepp alakú

a búza szeme...

S ha éles késeddel

a magvat félbe vágod,

belsejében Jézus

ragyogó arcát látod

tündökölni...

e dicsőséges ünnep fényében.

Mert jaj azoknak,

kik hitet vesztettek.

Oda születtem,

hol az anyaföldet

lánckerék hasította,

hol vérünket

idegen láb taposta,

hol férfiakat és nőket

gyereket és időset

lőttek halomra.

Ide születtem.

Emlékezz ezekre...

Ide születtem,

hol nemzetünket

oly sokszor feszítették

gyalulatlan keresztre.

Hol becsapott emberek

szebb jövőt reméltek,

félrevezetettek

Szuezt kerestek,

lelőtt anya kezében

még meleg volt a kenyér

vitte volna haza

az éhes gyereknek.

Ráfolyt ifjú vére

az új kenyérre.

Ide születtem,

hová magot vetettem,

s a drága föld ismét

új gazokat terem,

beivódva a  génekbe.

Egyenes kaszával

nem lehet levágni őket.

Türelmetlenkedve

csak várni, csak várni.

Ide születtem,

hol kevés a gyermek,

talpukon az utilevél,

messzire mennek.

Mindezt látják most

a felakasztottak,

rendőrlovakkal

megtaposottak,

Korvin közben elhantoltak,

rádiónál kik meghaltak,

ősi hazától elszakítottak,

nem ilyen jövőről álmodtak.

A  kőtáblák egymásra mutogatnak.

Oda születtem,

hol, ha a virágot tapossák,

akkor ontja leginkább

bódító illatát.

Tűzzél kalapodra

zöldellő faágat,

jó lesz az minékünk

jelt adó virágnak.

Zászlóink vezesd

hős diadalra.

Ajkunkat dicsőség

fakassza dalra.

Lobogónk lobogva

zúg el a széllel,

süvítve, csattogva

Vezérel éllel.

Nem baj, ha lyukas is,

hiányzik a  címer,

diadalra száguld

éjt kergető hévvel.

Regéket mesél

régmúlt emlékével.

Vidáman lobog

új idők szelével.

Mindennapi forradalmunk

meghitten nemes

fénylő erejével.

Zászlónkat lobogtasd

Örök dicsőséggel.

s  ha majd száz év múltával

megkérdi gyermekünk,

miből mivé lettünk,

büszkén láthassa,

él még nemzetünk.

(A szerző 2016-ban, az  1956- os  forradalom  és szabadságharc hatvanadik évfordulójára írta versét.)