Publicisztika

Vannak történetek, amelyek nem csupán tudást adnak, hanem észrevétlenül megváltoztatják azt is, ahogyan a világra nézünk. Egy közel négyszáz évvel ezelőtt leírt kísérlet számomra ilyen történet volt.

Nézzünk ki a kockázatmentes színlelés mögül: mit ünneplünk valójában a munka ünnepén, ma Magyarországon? Tényleg a dolgozókat, vagy inkább pusztán egy színjátékot, miközben a fejlődő világ csatornájában úgy működik a rendszerünk, hogy egyre kevesebbet ad, miközben egyre többet követel? Persze, jól hangzik: hosszú hétvége, grillezés, pihenés, kiruccanás a családdal, barátokkal. De ez inkább altató, mint ünnep. Egy nap, amikor nem kell gondolkodni azon, hogy mi történik a maradék 364 napban. Ha mégis őszintén vizsgálódunk, a legkevésbé azt látjuk magunk előtt, hogy pontosan mit is ünneplünk.

A Pilvax kávéház levegője tömény volt – kávé, pipafüst, forradalmi feszültség. Az ablakon túl, a márciusi felkavaró szél végigsöpört az utcákon, mint a kávéház falai között feszítő hangulat: nem pletyka, nem vita, nem egy semmi kis történet. Történelem.

Kezdem azzal, hogy ezt az írást talán férfinak kellett volna megírni, de mint nő, gondolok rájuk és ünneplem őket, a nőket, akik fontosak voltak számomra. Alakítói lettek személyiségemnek, egyrészt a géneknek, másrészt a nevelésnek köszönhetően: édesanyámnak, tanárnőimnek, de mindazoknak, akik formálták a gondolkodásomat, az élethez viszonyuló tiszteletemet.

George Michael görög származású, világhírű brit popénekes-dalszerző, számtalan rangos díj tulajdonosa. A legjobb brit férfi előadói elismerést kétszer is kiérdemelte. De ezeknél az elismeréseknél egy valamiben mégis sokkal több érdeme volt, legenda lett emberségből is.

Egy idő óta, élete meghökkentő története foglalkoztatja, az az időszak, amikor még elemi erővel támadta a nőisége. Ha megírná, a hatás garantált lenne, egészen biztos lenyűgözné az olvasókat. De úgy tűnik, kifogott rajta, már-már olyan érzése van, tulajdonképpen nincs is története, alig jut eszébe valami érdekes. Egyébként, majdhogynem csalódott, leírva semmi nem olyan, mint az életben… vagy több, vagy kevesebb… minden a képzelőerőn múlik.

Élete teljében ráébredt, az olyan emberekhez vonzódik, akiknek van mondanivalójuk. Szándékosan, vagy ösztönből, keresi a társaságukat… ő sem szeret csak az időjárásról beszélni, bár szomorúan tapasztalja, hogy az a néhány, ritkán jön össze.

Dr. Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász néhány hónapja a köztudat elé tárta ALS betegségét (kórtanilag gyógyíthatatlan, a központi idegrendszert érintő betegség, amelyben az izmokat mozgató idegsejtek fokozatosan elhalnak, teljes bénulást okozva), és a végső stádium előtt az eutanáziát jogilag engedélyező kázusát, amelyet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához nyújtott be. Ügye egy csapásra felkavarta az állóvizet, szinte az egész társadalmat megosztotta: pártolók és ellenzők csaptak össze, éles szavakkal érvelve, miközben a tárgyilagos, objektív ember keresi a gondolatokat, vajon, mi lehet igazán érv mellette, vagy ellene.

Meglepődött, egyáltalán nem számított arra a nagyszámú érdeklődésre, ami fogadta. A kis kávéházba meghirdetett bemutatkozására a helyiség zsúfolásig megtelt. A beszélgetést vezető, egyszerűen öltözött hölgy arcára, mintha örökre felrajzolta volna az isteni teremtés a mosolyt, egy pillanatra sem múlt róla. Derűs arca fényével, mosolygós hangjával, elég hosszúra nyújtott képzavaros szavaival bemutatta a jelenlévőknek. Ő meg mindeközben le nem tudta venni róla a szemét, szinte letaglózta.