Publicisztika

Alig két napja, hogy elkezdődött a 2022/23-as tanév. Az iskola termeit birtokba vették az előző tanévek diákjai, az óvodákból az iskolákba ajtót nyitó, riadt, félszeg, kuncogó, vagy sírdogáló üdvöskék. Pedagógusok, szülők, nemcsak érzik, tudják, hogy nehéz évnek néznek elébe. A gyermekek nem érzékelik, mert az empatikus tanítók, tanárok, szülők, ezt a terhet le kívánják venni róluk, miközben tisztában vannak vele mindannyian, mi mindennel kell megküzdeniük. A fűtésen túl, talán játékra, szórakozásra, hobbikra, tanórákon kívüli foglalkozásokra sem futja. Az otthon, az iskola melege kockázatos és kérdéses, az ebéd ára csillagászati, de egy valami biztos, a közös érdek, az új nemzedék felelősségteljes nevelése, a nehéz körülmények ellenére is a hit, a kitűzött cél, a tanítás méltósága, az, hogy a kötelességtudat legyen a legnagyobb erény.

Szorongással figyeljük a világban zajló történéseket, melyeket jelenvalóvá szerkeszt a média. Rémületet kelt bennünk a földünk minden tájáról sereglő erőszakról, természeti katasztrófákról szóló híranyag. Elborzadunk a hegyet- völgyet beborító, szertelenül felizzó lávafolyam, vagy a szilaj hullámokat vető tenger látványától, amint a parti sétányokat ostromolja rémítő ereje. Ámbár nem vagyunk közvetlen résztvevői a borzalmaknak, azok csak a valóság sűrített másai a virtuális térben.

Felbolydult világunkban, az ember különösen vágyik a biztonságra, és az azt javarészt meghatározó feltételekre, a rendezettségre. A biztonságos, harmonikus élet utáni epekedésünk idején úgyszólván ösztönszerűen hisszük, - ahogy a szólás mondja - rend a lelke mindennek. Ennek a vélekedésnek jobbára az a magyarázata, hogy az emberek, noha szakadatlanul harcban állnak egymással, lelkük mélyén a béke oltalma alatt szeretnének élni. A biztonságos élet érdekében iparkodnak önérdekük szeszélyét zabolázni, és kialakítani a másokkal együttműködés cél- és feladatrendszerét.

Nem tagadom, én is Facebook-lakó vagyok, estefelé – ha éppen más dolgom nincs – befészkelem magam a karosszékembe és böngészem a közösségi oldal megosztásait. Csemegézem a híreket „befalazott”, „idióta” kisemberként, aminek a velem egyet nem értők neveznek. Mert tudják: illedelmesen, kulturáltan, emberhez méltón nem lehet, csak úgy odamondani. A hatásért ér valamit az egész. Bár minden alkalommal megfogadom, nem írok semmihez, inkább csak tájékozódom, mi kavarta fel minap is kis hazánkban az álló vizet, aztán mégsem vagyok képes szót fogadni magamnak. Ellenállhatatlanul pötyögöm a „rögeszméimet”, ahogy mások gondolják, amik jórészt tapasztalatból jönnek belőlem, mert mi másból, hiszen nem vagyok egyéb, csupán szemlélője az eseményeknek. Nem tudom, mi lehet az oka, a válaszaim időnként kiverik néhány kommentelőnél a biztosítékot.

A történelem forgószínpadán folyamatosan változnak a színpadképek, de vannak olyan díszletek (jelenségek), amelyek az emberiség históriájának örökös mozzanatai. Ilyen például a háború, az emberi együttélés múlhatatlan drámája. A fegyveres konfliktusok, csaknem folyamatosan vannak jelen az emberiség életében, ilyenképpen napjainkban is.

Az orosz hadsereg átlépte Ukrajna határait; Putyin elnök parancsára megkezdődött a háború. Rettegés, bizalmatlanság üli meg az ukrán nép lelkét, mind többen válnak áldozatává a fegyveres harcoknak: meghalnak, vagy idegen földre menekülnek a háború okozta szenvedések elöl. Vannak narratívák, amelyek hangoztatják: Ukrajna rászolgált az oroszok haragjára, és sorolják, milyen cselekedetekkel, történelmi vétkekkel váltotta ki Putyin elnök haragját a szuverén állam. Noha van igazságtartalma a vádaknak, arra azonban nem adnak okot, hogy Oroszország gyilkos háborúval orvosolja sérelmeit. A háború nem megfelelő eszköze az államok közötti konfliktusmegoldásnak. Ennek bizonyítéka a 20. század két nagy háborúja is.

Békésen hajtottuk fejünket este álomra, reggel meg, miután a korai híreket hallgattuk, azzal szembesültünk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Elképedve meredtünk magunk elé, hiszen néhány nappal előbb azt hallottuk Putyin elnök kijelentéseiből, hogy Oroszországnak nincs szándékában megtámadni Ukrajnát, a határaihoz kirendelt hatalmas orosz haderő, pusztán hadgyakorlat részét képezi. Előre bocsátom, sem politikai, sem katonai szakértő nem vagyok, nem hogy nem vagyok, egy icurka-picurkát sem értek hozzá, pusztán a hírekből, a hallottakból állítottam össze egy látleletet, amit ebben a „zárójelentésben” foglalok össze.

Választásra készülnek országunk választójoggal rendelkező polgárai. Arról fognak dönteni, kik legyenek a törvényhozás, az országgyűlés tagjai. A szavazást kampányidőszak előzi meg, azzal a céllal, hogy a jelöltek és a pártok megszerezzék a szükséges szavazatokat.

Niki, az eltűnt gyulai kislány olyasmikről is gondolkodásra késztet bennünket, amikre amúgy oda sem figyelnénk. Amíg nem hallottunk hírt az esetről, vajon mennyivel kevesebb gyulai, kisgyermekes szülő jutott arra a következtetésre, hogy a mindennapok rohanásában is meg kell szerveznie kisfia, kislánya biztonságát? S elegendő lehet mindez például elszánt bűnözők ellen? S ki tudja, a lesújtó történet megérintette-e a sokk „epicentrumától” egyre távolabb élőket is? Vagy úgy hiszik, velük nem eshet meg ilyesmi? Az is kérdés — főként az önmarcangolást kevésbé kedvelők számára —, normális dolog-e az (messze a sötétnek kikiáltott középkortól), hogy szinte rettegve kell utcára engednünk gyermekeinket?

A jelenlegi, világméretű járvány idején, naponta szembesül az ember azzal a nem kis fejtörést okozó kérdéssel: oltással, vagy oltás nélkül? A kérdések halmazában az az aggály fogalmazódik meg az emberekben, vajon mennyire megbízhatóak ezek a vakcinák, feltalálóik vajon elegendő felelősséggel és biztonsággal állították elő az oltóanyagokat? Ennek apropójaként szántam ezt az írást, mintegy párhuzamot állítva, az orvostudomány léptékében mérve, száz évvel előbbi kutatási eredményre. Mi is történt száz évvel ezelőtt, az emberiséget sújtó megannyi betegség közül, az egyik legádázabb, kezelés híján halállal végződő 1-es típusú cukorbetegség, azaz orvosi nevén, diabétesz területén?