Publicisztika

Ebben az írásban elsősorban magam számára próbálok elfogadható magyarázatra lelni, s ha mégis találkozik mások azonos véleményével… az a „véletlen” műve, nem saját érdem. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, számomra kétségtelen a válasz, bár erről senkit nem kívánok meggyőzni. Annyit tehetek, hogy megfogalmazom, leírom, s miközben tekerem a gondolatok fonalát, talán találok újabb érveket is, annál inkább, mivel gondolat szüli a gondolatot, s hogy jó-e a válasz, vagy sem, keresse más is, hiszen mindenki érdekelt, mindaddig, amíg az emberi élet véges, ahogy a betegség okozta szenvedés ellen sincs senki biztosítva.

Kezdetnek: hiszem, hogy a gyakorlati tapasztalat, az együtt érző megközelítés az egyetlen és fontos szempont. Az indulat, vagy a félelem rossz tanácsadó. Ezek érzelmek, amik soha nem vezetnek sehova sem. Van egy mondás: „Ahol az érzelem a kormányos, a hajó zátonyra fut”.

 A kérdés mibenlétére sok magyarázattal lehet találkozni, de a legmeghatározóbb a keresztény valláskört érinti. A dogmatikai érvelések szerint az élet Isten által jön létre, és Isten akaratával zárulhat is le. Számomra már az olvasata is ellentmondásos. Úgy érzem, hogy ebben az érvben a mindenható Isten szerepe elfogadott, de a teremtményé, az emberé elvetendő. Azé az emberé, aki Istentől (a Biblia szövegei szerint) kikövetelte a szabad választás jogát, s amit, úgy tűnik, emberrel szemben nem érvényesíthet. Teológiai tanulmányaimból, a Biblia szövegeiből azt értettem meg, hogy a gyötrődő, beteg ember nem Isten akaratából szenved, hiszen Isten nem mond igent a szenvedésre, úgy ahogy a halálra sem, de mint a maga útját kikövetelő és választó emberiségnek a saját akaratát magának kell elszenvednie. Nem Isten akarata a betegség, de a halál sem, s ami nem Isten akarata, azt nem is ő veszi vissza, de megvizsgálja és megítéli a halált önként vállaló ember döntését. Erről a döntésről viszont senki nem szerez tudomást, legkevésbé azt, hogy Isten ad e, vagy nem felmentést a szenvedő választására. Ennek igazolása a következő ige: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én utaim nem a ti útjaitok.” Az egyház tanokat épített egy-egy élethelyzet köré, miközben az embert alárendelt szerepbe sorolta, akinek minden helyzetben szolgálnia kell - nem Istent -, hanem a jól, rosszul értelmezett egyházi elveket. Mégis az igazán döbbenetes, hogy az állami törvényekbe, azaz a római jogrendbe, ami nem katekizmus, egyházi dogmákat csatol, amihez az államnak semmi jogalapja nincs a francia forradalom óta, amely kimondta az egyház és az állami különválását, s amit eddig még nem vontak vissza. Ha az állam, törvényei sorába a keresztény vallás dogmáit beemeli, nem tesz mást, mint állami szintre emeli a vallást. Azaz, állam és vallás egységet alkot, és nem két különálló jogi formát, ami azért veszélyes, mert a római jog az államot, az egyházi tan pedig az egyéni hitet képviseli, s a kettőt nem lehet „egy kalap alá venni”.

Azt is látni kell, hogy a világ elitjei, meghatározó arculatai, napi szinten asszisztálnak emberek elnyomorodásához, megbetegedéséhez, gyógyulási lehetőségeik gátolásához, szenvedéséhez, halálához, így képezve a valódi aktív eutanáziát. S mindeközben elítélik a szenvedő betegeket, akik emberhez méltón szeretnék befejezni földi küldetésüket. A témában véleményt alkotók sorában sokan vannak, akik elméleti, ideológiai szabadságjogok miatt támogatják az eutanáziát, és olyanok is vannak, akik vagy maguk, vagy közeli hozzátartozójuk kapcsán kerültek közvetlen közelébe a hosszú, tartós, eszméletlen szenvedésnek kitett betegséggel, gondozásával, ezért ők megértőbbek a témában. Pontosan ezért nem szabad feltételezni a „gyilkos szeretet” hajtóerejét, hanem a szánalom, a könyörületesség és az irgalmasság mozgatóját kell ebben a szándékban észrevenni. Igen, egyre többen szólalnak meg azok, akik együttérzésből, részvétből, igazi emberséges beleérzéssel támogatják az eutanáziát.

 Szó sincs arról, hogy az eutanáziával kell megértőnek lenni, hanem azokkal az emberekkel, akiknek a véleménye azon alapszik, hogy már voltak abban a „cipőben”, amiben a tiltakozók még nem. Nem az eutanáziának kell megadni a tiszteletet és a megértést, hanem a szenvedő embernek!

Mindaz idő alatt, míg a cikket írtam került elém egy újabb eset, ami szintén nagyon megrázó. Drámai, hogy dr. Karsai Dániel által elindított folyamatban mennyi ALS beteg jelentkezett, azonosulva szándékával, támogatásukkal pedig erősítik az eutanázia ügyében tett fáradalmaiban. A legújabb beteg, akit szintén a közelmúltban diagnosztizáltak, a kőröshegyi Völgyhíd Konyha & Rét Vendéglőt üzemeltető Szalai Dezső, aki végzetes betegségére tekintettel 2024 január elején egy búcsúvendéglátással zárja be hőn szeretett konyháját és köszön el vendégeitől.

A karácsony közeledtével, túlzás nélkül, emberként, legyünk bizalommal és megértéssel szenvedő embertársaink végső óhajával!

Kép1: ,, Nem az eutanáziának kell megadni a tiszteletet és a megértést, hanem a szenvedő embernek!” A kép illusztráció. Kép forrása: Pixabay

Kép2: Dr. Karsai Dániel. Kép forrása: Wikipédia

Kép3: Szalai Dezső. Kép forrása: Wikipédia