Kreatív vita

Mi nemesebb feladata lehet írónak annál, minthogy emléket állítson a köznapi embereknek? Amikor a tisztelt olvasó elé tárom két, velem egykorú – azaz manapság 70 esztendős – középiskolai osztálytársam sűrített élettörténetét, nem az a célom, hogy (miként ma mondani szokás) „fényezzem” egy korosztály „dicsőségét”, amely, döntsék el önök, okkal vagy ok nélkül viseli a „nagy generáció” kétes értékű bélyegét.

A színfalak mögött történhetett bármi, de még árnyéka sem mutatkozott annak a jólétnek és nyugalomnak, amit ígértek, s ami egyébként már régen nem is volt. Tagadhatatlan, de tény, hogy mindazok, akik a kételkedők sorához tartoztak, bizony gyakran álltak a nagy kérdés kereszttüzében, ugyan mi teszi a nemzetet ennyire gyengévé, ennyire kiszolgáltatottá, ami miatt fejet hajtanak minden erőszakra?

Nincs ébresztőórája, igaz semmilyen órája se, pontosabban akad néhány, de pár hónapja az összes megállt, lemerült bennük az elem, és ami nem működik, azt nem lehet úgy tekinteni, mintha lenne… ettől függetlenül óra nélkül is huszonnégy órában telnek a napjai, miközben fogalma sincs az idő múlásáról, arról, hogy éppen délelőtt, délután, este vagy holnapután… hevederzáras lakásában az idő megállt…

Az ember élete felosztható, szép, könnyű, küzdelmes és csodaváró időszakokra. A csodavárás az én életemben legtöbbször olyankor történik, amikor magamból kikiáltva egyetlen valakihez folyamodom, Hozzá, akit hiszek, időnként meg szégyenszemre elutasítok, amit rendszerint utólag nagyon megbánok. A dolgoknak ugyanis, amelyek velünk történnek, értelmük van meg értelmetlenségük. A sebek, a fájdalmak, a szenvedések, a gyötrő korszakok sokkal mélyebbek, áthatóbbak, mint a nyugalmas, örömteli időszakok. A szenvedés beleírja lenyomatát a lélekbe, ami könnyekben tör elő és lázadásban. A könnyek a kínszenvedés jelei, a lázadás pedig a tehetetlenségé. Amikor gyönyörűségünkben sírunk, az is fájdalom, hiszen a könny folyékony feloldódás, amely kihullik a lélek fogságából, és a hitben, a megelégedettségben, a boldog pillanatokban párolog el.

Békés megyében, Battonya határában, október 19-én, 1.30 óra körül feltartóztattak a rendőrök hét külföldit. Közülük egy pakisztáni, hatan afgán állampolgárnak mondták magukat.

Álljon itt – elöljáróban és ízelítőül – egy mai és valós történet a kórházak világából. A nővér a kórházban mindenáron meg akart etetni… hát én tiltakoztam! Szerinte, aki vak, nem tud egyedül enni. Én pedig megkérdeztem: talán a nővérke tükröt tesz maga elé, s úgy eszik? Megharagudott. Aztán jól leszidott, mert nem vittem ki a szennyes edényt a hosszú folyosón, akárhol lévő kocsira…

Úgy volt jelen, mint aki a lelkekbe lát. Hangtalanul figyelte. Az író várakozott, közben arra gondolt, bizonyára titkolózik, valami nagyon nincs a kedvére. Reménykedett, idő kérdése és meg fog szólalni, kérdez valamit, mond egy szót, amire elkezdődik a társalgás közöttük. De továbbra is a rezdületlen csend, pusztán törékeny jelenléte, ami biztos volt. Nem értette, máskor olyan könnyedén alakot ölt a téma, amire élénk eszmecsere jön közöttük létre. Most távolságot tartott, nem simult a gondolataihoz. Pedig az érdeklődéséhez kétség sem férhetett, hiszen mindig színt vall, de az sem kizárt, hogy neheztel rá valamiért, vagy csak egyszerűen nem akar véleményt nyilvánítani… teljesen mindegy, a lényegen nem változtat. Jaj, pedig most nagyobb szüksége lenne a gondolataira, mint eddig bármikor! Az író várt még egy ideig, de annyira izgatta ez a szótlanság, hogy végül mégis kitört belőle a kérdés.

Állok a ravatal előtt. Lábaim remegni kezdenek. Sírás fojtogatja a torkomat. Érzem, hamarosan „üt az órám”. Nem tudom, merek-e, képes leszek-e megszólalni egyáltalán? Aztán mégis. Összegyűlik bennem valami hihetetlen elszántság. Beszélni kezdek. Összeszedetten, folyamatosan. Kívülről vagy felülről – nem is tudom?! –, hallom a hangomat. Magam elé képzelem a szemedet. Két gótikus torony. Az arcodon végtelen nyugalom. Mintha csak te búcsúznál tőlem, és nem én állnék ott árván az asztalka mögött. Szájzugodban, egy cseppnyi mosoly. Ezt nem teheted velem! Pontosan akkor, mikor amúgy is túlcsordul bennem a fájdalom! Majd megértelek végre. Most is, még most is arra törekszel, hogy segíts nekem szorult helyzetemben. Rosszul érzem magam. Miért-e nagylelkűség? Miért nem rúgod ki e díszes faláda oldalát?! Miért nem röhögsz a szemünkbe: „Csak vicc volt, most aztán jól csőbe húztalak benneteket?!” Sírodnál a szónok elmondja utolsó szavait. „Béke poraira!” Aztán már csak a göröngyök lavinaomlása hallatszik a koporsó tetején!

Bogi vagyok, hivatásomat tekintve vakvezető kutya. Hobbim az írás. Imádok történeteket mesélni nektek, magunkról, a feladatainkról. Úgy érzem, olyan sokszor tévedtek velünk kapcsolatban, hogy muszáj rendet tennem a fejetekben.

A hírlapíró ódon könyvtárhelyiségbe téved. Egy asztalon szerteszét könyvek hevernek. A hasnyálmirigynapló jól látható helyen felütve. Talán a harminchetedik oldalon. Léptek koppanásai a körfolyosón.