Kreatív vita

Ismerősöm különös sztorija még az agyonátkozottban esett meg. Ennek a ténynek a fontossága elhanyagolhatatlan, mivel nem mindegy, hogy valami mikor, az emberiség melyik korszakában esik meg. Az emberi történeteket a korok, meg a kórok határozzák meg. Példának okáért, a kapitalizmust – az akkori megfogalmazás szerint, a szocializmus szemszögéből nézve – „kór rágta”. Az „átkosizmusban” is rágott ez a kór, csak éppen finomabban megjelenítve. Ebben a jól kidolgozott, örökérvényű társadalomban a munkások kezében volt a dolog terhe, a tűzhöz közel kerültekében pedig a hatalom, ők képezték az uralkodó osztályt. Az emberek elvtársazták egymást és párttaggyűlésekre jártak. Aki mégsem járt, az osztályidegen lett.

Ebben az ideológiai hangulatban teltek a munkás hétköznapok. Morzsák története szerint hetvenhat, mármint ezerkilencszáz- karácsonya közeledett, a kedélyeket az év végi értekezlet híre csigázta fel. A beszámolókon túl a – már akinek – várható jutalom reménye kecsegtetett, mert aki szívén viselte a közérdeket, az remélhette, hogy lesz mit aprítania a fa alá! Csak az volt a nagy kérdés, kik lesznek azok a szerencsések – vagy – szerencsétlenek? – mert bizony számolniuk kellett azzal, hogy sok irigy szempár tüzét kell hazavinniük gyertyagyújtó gyanánt.

Ahogy ez már lenni szokott, ama ígéretes napon a vállalat nagytermében gyűlt össze az összes dolgozó, mármint a párton belüliek, no és a pártonkívüliek, akik kevésbé számítottak dolgozóknak. Csakhogy, akkortájt – az eszme tökéletes működése érdekében – munkájának lennie kellett mindenkinek, még ha kívül is rekesztette magát a rendszeren.  

Ugyanúgy, ahogy az egész kerek országban, ehhez hasonló összeröffenéseken zengett a dicshimnusz, ment a szöveg, a hírek szárnyaltak: minden nagyon jól és minden nagyon szépen alakult… ismét úgy, mint sok-sok éve. De ez még csupán a bevezető volt, mert a lényeg majd ezután következett, azaz a számadatok, amik mindennél beszédesebben vallanak a vállalat eredményességéről, vagy eredménytelenségéről. Az összegyűlt kompánia nyugtalanul várakozott, mert „a duma az duma”, a szám a tény, az árulkodik arról, hogy mi kerül a pénztárcába. Akik előre se számítottak semmi kecsegtetőre, azok fásult tekintettel bámultak az ablakon kifelé, inkább a lassan szállingózó hópelyheket figyelték. Egyedül annak reménye dolgozott a türelmükön, hogy ha lesz elegendő hó, és megmarad karácsonyig, akkor meglephetik a gyereket egy hóemberrel… már ha engedi a hó, hogy embert faragjanak belőle.

És ekkor eljött a pillanat, amely megállította a kést a levegőben: most, most derül fény az igazságra!

Hantos Tihamér, az igazgató, elvtársi méltósággal felemelkedett a székéből, levette a szemüvegét, megtörölte bepárásodott tekintetét, és a főkönyvelő felé fordult.

– Kedves elvtársak, akkor elérkeztünk az évértékelés legfontosabb eleméhez. Számfirka elvtárs, megkérlek, tartsd meg a beszámolódat! – szólította fel az elvtársigazgató a főkönyvelőt, akinek az elvtárssága már nem is volt annyira megbízható, mármint akkor, ha nem elég kedvezőek a számadatok.

A vállalat főkönyvelője, szürkére vakolt arcszínnel, görnyedt testtartással kihúzta magát a székéből, majd a jobb kezében tartott papírlapjából kihámozta a számokat, amiket a vállalat éves értékeléséhez adott össze.  Mindeközben, szabad kezével igazgyöngyöket csepegtető homlokát törölgette. Bár mindenki titkolta, de a számokon túl egészen más kötötte le a figyelmüket: ki Számfirka feszült tekintetét, ki a papírlapot szorongató elfehéredett kezét bámulta, és olyan is akadt, aki a reménytelenség üres semmiségébe burkolózott. A csendes, rendszerint elégedett Langyos Béla, a székén himbálódzott, közben a maga előtt tartott jegyzettömbjébe, számok helyett pálcikafigurát rajzolgatott, amit éppen előző este a hároméves kisfiának mutogatott. Míg húzogatta a vonalakat, a szája csendben járt: pont, pont, vesszőcske…  – majd aléltan felhorkant, a toll nagyot koppant az asztalon, a szék, amellyel éppen hátrafelé lendült, kicsúszott alóla, ő pedig hatalmas dübbenéssel padlóközelbe került.

Bár a jelenet adhatott volna rá okot, de a kollektíva mégsem nevetett, inkább magukba fojtották azt… az együttérzés legalább működött. Tudták, ha nevetni merészelnének, kiderülne, hogy Langyos elvtárs nem figyelt, unta a banánt – amit ők ekkor még hírből sem ettek. A bajkeverő szégyenkezve tápászkodott fel, s valami légből kapott okra hivatkozva mentegetőzött, amire a többség sűrű bólogatások kíséretében, úgy tett, mintha elhinné.

A főkönyvelőt nem zökkentette ki ez a kis jelenet, tovább szórta a számokat, amik egyre inkább arról árulkodtak, hogy rohadt rosszul alakultak a dolgok. A várt eredmények elmaradtak a faliújságra rajzszöggel kitűzött tervtől. Számfirka érezte a bajt, már dadogott, s nedves tekintettel hintette a többségében negatív előjelű számokat.

Az igazgató haragos arccal csapott az asztalra, majd a székét hátra lökve felpattant.

– Főkönyvelő elvtárs, dolgozó elvtársak! A hallottak nagyon elkeserítőek, a tavalyi évhez képest alul teljesített a vállalat, ennek vonzatában senki ne várjon semmi elismerést, de jutalmat sem. Viselje mindenki a hozzáállása kudarcát. Főkönyvelő elvtárs, téged külön is megfeddlek a hanyag számkezelésed miatt… – folytatta volna, de a vörösödő és dagadó fejű Számfirka Aladár rémülten fordult felé.

– De igazgató elvtárs, mi igazán nem tehetünk arról, hogy az idén nem volt semmi járvány, vész, sokan túlélték a korukat… – védekezett volna tovább a főkönyvelő, de az igazgató szinte üvöltve vágott a szavába.

– Nagyon szégyellem, hogy ilyen bagatell dologgal érvelsz főkönyvelő elvtárs. Igenis nagyon is rajtunk múlik a jó termelés, és tehetünk az érdekében, ha van bennünk elég leleményesség, és a vállalat érdekei kellően fontosak számunkra… – eddig jutott a mondandójával, mert ekkor meg a főkönyvelő csapott a főnöke szavába dühösen.

– Még az hiányzik igazgató elvtárs, hogy azt kívánd tőlünk, hogy furkós bottal álljunk az utcasarkokra és üssük le az embereket a tervteljesítés érdekében?

– Akár még azt is, már miért ne?! – rikoltotta a vezér elvtárs magából kikelve. – Egy jó temetkezési dolgozónak mindenre késznek kell lennie a teljesítményért…  – az igazgató eddig jutott az érvelésével, mert kijelentésének súlya döbbenetes erővel sújtott le rá, a következő percben liluló arccal a mellkasához kapott és az asztalra bukott.

Egy hét múlva ünnepélyes szertartás keretében, a vállalat saját halottjaként temette el a mindenre elszánt igazgatót, aki már nem láthatta, hogy a halála egy icurka-picurka szám lett az év végi mérlegkimutathatás adataiban.

A napvilágra került igazság, a számadatok és az igazgató méltánytalan eltávozása ellenére, a dolgozók mégsem érezték annyira lesújtónak a helyzetet, hogy megtörje a karácsonyi hangulatukat. A remény senkiből sem veszett ki: alakulhat ez jövőre kedvezőbben… jöhet egy találékonyabb igazgató!