Kreatív vita

Zólyomi Erzsébet

Beiratkozás

Egy régi mesében hatalmas fa áll,

elásta alá kincsét a király.

Aki puszta kézzel a fát kitöri,

tíz tarisznyát tölthet arannyal teli.

Szerencsét próbál, és győz a mesehős,

neve fatörő, és attól oly erős,

hogy háromszor hét év minden éjjelén,

szoptatta az anyja erdő közepén.

Ez járt az eszembe egész úton át,

s mentem, mendegéltem, merre más diák.

Botlódtunk, ütődtünk – fehér – bot, meg én;

óperencián túl járt a jó remény.

Kacsalábon forgó tündérpalota

volt az egyetem, s hogy beléptem oda,

gödrös mosolyok közt játszva guruló

lárma csillogott, mint a szép üveggolyó.

Néhány pillanatra zavarba hozott,

a mély csodálkozás, mellyel fogadott.

Leültem, és riadtan jártak ujjaim,

pontírásos papír pici pontjain.

Azért vettem elő, gondoltam, talán

valami kíváncsi felfigyel majd rám:

s ott tarthatom aztán, ha mellém leül;

kérdőívek vártak kitöltetlenül.

Végre jött egy csoport, és körülfogott,

folytott izgalommal tébláboltak ott.

Tudtam, oldalukat fúrja valami,

hogy’ tudok majd velük lépést tartani.

Tudok. Eddig is ment – nyögtem dacosan,

ezzel észrevétlen meggyőztem magam,

s talán körükben is a kétely kiszállt,

mert hamupipőke társakat talált.

Dolgom végeztével indultam haza,

és eszembe jutott útközben az a

csodás mesehős, fatörő legény,

erejénél százszor nagyobb az enyém.

Mert az én anyám egy győztes új világ,

mely a vaknak is még iskolákat ád;

azért, hogy megértse, népe merre tart,

és a látók lelkét elvezesse majd.

Felhőpárnáin az est, hogy elpihent,

repülőgépével vígan megjelent,

ő, az igaz ember – Mereszjev –, akit

nehézkes fajába, hősi harcba vitt.

Beethoven, Homérosz, Pavel Korcsagin,

bátorítni jöttek, oh, barátaim;

soha ilyen szépet őszi éjszakán,

nem álmodott boldog diáklány talán.