Kreatív vita

Lementem a víz mellé a parti gyepre, bíztam abban, ha közelebbről vizsgálom a jelenetet, akkor közelebb kerülök az igazsághoz. Gyakran emelem magam filozofikus magaslatba, így nem ritka, hogy zuhanórepülésben szállok alá. Ez egy idillikus pillanat volt, leszakadhattam a valóságról, átengedhettem magam cenzúrázatlan gondolataimnak. Víz, madarak, kutya, éjjel, harangszó és a nyugalom, ezek fonták körbe a hangulatomat. Úgy éreztem, megmenekültem, nem vagyok kiszolgáltatottja a nappal UV sugarainak, a Körös hömpölygő vizének tükre pedig lemossa arcomról a kártékony hatások sebeit. A kutyát szólítottam, persze nem a nevén, csak úgy, hogy „gyere ide!” A madarakat felesleges lett volna, ők inkább szárnyalnak, a kutya kerül testközelbe az emberhez. De a kutya nem úszott hozzám, sokkal jobban izgatták őt a madarak. No, nem a tolluk miatt, amiről felismerhette volna őket – arról legfeljebb az embereknek ismerősek –, hanem a szaguk miatt, ami a hús szaga. A világon mindennek van szaga, illata – vigyázni kell, melyik szót használjuk, mert mindegyiknek megvan a maga helye – és íze, ki mit tart fontosnak. Az egysejtűeknek semmi sem fontos… azért még megélnek. Az emberek is, akik nem akarnak mindenáron egekbe törni, megélnek… ha megélnek. És miért ne lehetne csak úgy beleélni a világba?  Nem szükséges vágyakat kergetni, úgy ahogy a kutya a madarakat. Álom nélkül is van élet! Álommal csak kamuflázs. Az életedet dizájnerek tervezik, azt, hogy ki lehess, hogyan jöjj helyzetbe, hogyan fuss be elsőként az arctalan tömegben, hogy onnantól más legyél… ha más leszel. A célok megtévesztő sikátorában az ember hagyja kifosztani az érzelmét, az értelmét fillérekre váltja, miként a csillagász Kepler a tudományát – felesége szerelméért.  Segíteni kellene a sok csalódotton, akik utánozni akarnak valakit… valakinek mindig fáj a mellőzés. És fáj! Az emberek régen beszélgettek, mindenki mindenkivel, most elhallgatnak valamit egymás elől. Mostanság egyre gyanúsabb az, aki őszinte, s hogy nem értik, hazugnak kiáltják a nevét… Krisztus vérét követelik kétezer év után… még azóta is. Zöld program pártba tömörülve… a fákat mégis kivágják. Védjük meg a madarakat, védjük meg a kutyákat, védjük a folyókat, a tengereket… az élet vizét, védjük meg magunkat… nem a másik lénytől, hanem a megtévesztéstől! Az egyik cél, a másik pedig feltérképezett hazugság.

Csend lett, kudarca lenyugtatta a kutyát, vagy kifáradt, kiúszott a partra, a madarak abbahagyták a riogást. A vesztes hazáig fog szaladni, az udvaron a tálja üresen, másnapig várnia kell a jóllakással. Felmentem a töltésre, elindultam a hangulatommal hazafelé… a lakótelep magukra hagyott ezrei közé. Lépkedtem ájult bódultsággal a holnap újrarakott térkövein, miközben teleszívtam tüdőm az örök békességgel. Fohászkodtam, hogy kitartson bennem holnapig, holnaputánig meg azutánig… a nekem adatott, á dehogy, rólam már szó sincs, a világnak adatott idő végezetéig.