Kreatív vita

Nagy Imrét 1955. április 18-án alkalmatlanság miatt leváltották, helyére Hegedűs Andrást nevezték ki. Az új kormány, ahogy hatalomhoz jutott, azonnal a nehézipar fokozott fejlesztéséhez és a kollektivizálás erőszakos gyorsításához látott, felemelte a beszolgáltatási kötelezettséget, növelte a magángazdálkodók adóit, elsősorban azzal a céllal, hogy a központi kincstárat pótolják. Mindezek ellenére a nemzetközi helyzet, de a belpolitikai légkör is a visszarendeződés ellenében hatott, ami Rákosi politikai elképzelésének nem kedvezett. Így csakhamar szembesülnie kellett az enyhülés jeleivel a nemzetközi politikában. A nagyhatalmak aláírták az osztrák államszerződést, Magyarországot, nagy meglepetésre, felvették az ENSZ-be.

 Az embereket az ENSZ-be való felvétel izgatta a legkevésbé, amit közvetlenül a bőrükön tapasztaltak, az sokkal jobban megrázta őket. Kifosztva és megalázva érezték magukat, lázongtak, zúgolódtak mindenfelé. Túl sok embert hurcoltak el alaptalanul. A besúgásból, és az emberek egymás iránti indulatából élt a hatalom. Persze mindezt azzal magyarázták, hogy nem szilárdulhat meg másként az új rendszer, csak úgy, ha a bujtogatást, lázítást a tűzfészekben, melegében elfojtják, és ez csakis úgy lehetséges, ha minduntalan éber, figyelő tekintetek követik az eseményeket. Sok ház, férj, apa nélkül maradt, s az okot nem értették.

De létezik olyan diktatúra, amelyiknek számít valamit az élet, az általánosságban vett emberi lét? Eggyel több vagy kevesebb ember, valamivel kevesebb ellenálló, nincs jelentősége, marad még elég, és persze, majd jönnek helyettük újabbak, akik elég önzőek ahhoz, hogy a saját érdekeik vezessék őket. Azok, akik fent, a nagy székekben döntéseket hoznak, naponként mondhatnak mást, ígéretekkel, hangzatos szólamokkal kecsegtethetnek, alattomban mégis inog minden, de arról győzködnek, hogy stabil a helyzet, egyre jobb az ország sorsa, a nemzetközi megítélése, aztán egyik napról a másikra összeomlik minden. A szimulált erő mögött erőtlenség lapul. A bajt a névtelenekre, vagy a kitalált vesztegetőkre hárítják, a közellenségre, mindazokra, akik nem mutatnak hajlandóságot. És természetesen néhány névre, főleg azokra, akikre figyel a nép. Azokat kell legelőször eltüntetni a színről, ne legyen szó, amely a zsarnokság ellen lázít. Aki nem hódol be, az osztályidegen.

A feszült hangulat behálózta az egész országot, az éj leple alatt újból röplapokat szórtak, plakátokat ragasztottak. Az ellenállás rendszerint sötétben, lopakodva teszi a dolgát. A félelem rejtőzködik, bár az életösztönt nem képes elnyomni. És az egyre duzzadó felelősségrevonások hatására, a rettegés lett az uralkodó hangulat.

Az 1955 után lezajlott belpolitikai események hatására a társadalom jelentős része, különösen az értelmiség és a parasztság felsorakozott Nagy Imre mögé. Nemcsak a politikai, hanem a szellemi életben is megindult az olvadás folyamata. A pattanásig feszült légkörben érkezett Magyarországra a lengyelországi, poznani felkelés híre. A bérkövetelésekkel utcára vonuló lengyel munkások összecsaptak a hadsereg egységeivel, aminek több mint 50 halott és 300 sebesült áldozata lett. Mikojan, az SZKP elnökségi tagja sietve Budapestre érkezett, leginkább a lengyel eseményektől tartva, nyomban felszólította Rákosit a lemondásra, s a pártot ismét korrekcióra sürgette.

Mindezek hatására 1956 júliusában újabb párthatározat született. A határozat felmentette első titkári posztjából Rákosi Mátyást, helyébe Gerő Ernőt állította, akit még elődjénél is dogmatikusabb, könyörtelenebb politikusnak tartottak. Eközben a fővárosban leleplezhetetlen, néma tüntetések követték egymást, amelyekben az asszonyok is bátran helytálltak. A jól szervezett, burkolt kivonulások, csendes, fegyelmezett tüntetések sora, az utcák, terek bizonyos ideig tartó elnéptelenedése, megrendítette a politikai hatalom erőit. Tehetetlenségük egyre nyilvánvalóbbá lett.

1956 őszére megélénkült a politikai élet, különösen az értelmiség és az egyetemi, főiskolai diákság követelte hangosan a változásokat. A fiatal, kommunista szellemű, de gondolkodó Tánczos Gábor ötlete alapján szervezett és spontán vitákon fogalmazódtak meg mindazok a célok, amelyeket az októberben megalakult MEFESZ 16 pontban rögzített. A DISZ-ből vált ki MEFESZ néven a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége. Követeléseik között szerepelt – többek között – a szovjet csapatok azonnali kivonása, a Rákosi-korszak vezető politikusainak felelősségre vonása, a többpártrendszer, az alapvető szabadságjogok biztosítása, a Kossuth-címer visszaállítása, a Sztálin-szobor lebontása.

Az október 23-i forradalom kirobbanása váratlanul érte a párt vezetőit és a társadalmat egyaránt. Eközben a párton belül teljes bizonytalanság uralkodott a pártellenzékkel való együttműködést illetően. Nagy Imre visszavételét ráadásul Tito is szorgalmazta, ennek köszönhetően egy nappal a magyar pártvezetés jugoszláviai látogatását megelőzően Nagy Imrét visszavették a pártba. Október 22-én, amikor a delegáció, melynek tagjai, Gerő Ernő, Kádár János és Hegedűs András volt, egyhetes jugoszláviai látogatás után hazatért. De már teljes káoszt találtak.

Október 23-án 13 órától sűrűsödtek az események. A Lengyelországban történtek melletti békés szolidaritási felvonulást betiltották, ugyanilyen váratlanul 14 óra 23 perckor már az utcai gyülekezési tilalom feloldását adta hírül a rádió, így még azok is értesülhettek a demonstráció tervéről, akik nem követték a politikai eseményeket. Az egyetemisták szolidaritási felvonulása délután három órakor kezdődött a Petőfi-szobornál, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt, majd felolvasták a követelések tizenhat pontját.

Néhány óra leforgása alatt a tüntetők száma kétszázezerre nőtt, és a néma felvonulás hangos szovjet- és kommunistaellenes tüntetésbe torkollott. Az indulatok fékezhetetlenül fellángoltak, s kezdetét vette a forradalom. A tömeg kórusban skandálta: „Nagy Imrét a kormányba, Gerőt meg a Dunába!”, „Ruszkik haza!”, „Aki magyar, velünk tart!”. Megjelentek a tüntetők kezében a kommunizmus attribútumától megcsonkított lyukas zászlók, amelyek a forradalom jelképévé váltak. A Bem-szobortól a felkelők egy része a Parlament elé vonult, mások a Sztálin-szobor ledöntésére indultak, és jó néhányan a rádió Bródy Sándor utcai székháza felé vették az irányt, hogy beolvassák a követeléseket. Az Országház előtt a tömeg Nagy Imrét követelte, akinek a tüntetőkhöz intézett beszéde egyáltalán nem hatott lelkesítőnek, inkább zavartnak és bizonytalannak tűnt, így a várttal ellentétben csalódást keltett, de a tömegben megérlelődött a szándék. Az esti órákban már fegyverek is ropogtak, a felkelők megostromolták és hajnalra elfoglalták a rádió épületét. Megkezdődött a fegyveres felkelés. Az október 24-én megalakult új kormány élén álló Nagy Imre súlyos dilemmával találkozott. Nyilvánvaló volt, hogy a reformok fokozatos bevezetése a kialakult helyzetben már nem lehetett járható út. Az elég tetemes létszámú népakarat, a követelések azonnali elfogadása viszont egyet jelentett volna a Szovjetunióval való szakítással.