Kreatív vita

A feltételezések sokaságában, még annak gyanúja is felmerült, hogy eredendően, természeténél fogva ilyen bizonytalan a magyar nép. Valószínűbbnek mégis inkább azt tűnt, hogy a történelem zivataros korszakai meggyengítették, megtörték a nemzet akaratát, így reményét vesztve, csüggedten, kiégett hittel hunyt szemet az elnyomás újabb arculatára.  S hogy az előbbi, vagy az utóbbi képviselte az igazságot, nehéz lett volna megválaszolni, mindenesetre egyre inkább kilógott a lóláb, hogy az újabb drasztikus változtatás elkerülhetetlen. Egyszerűen úgy is meg lehet fogalmazni, hogy csöbörből vödörbe váltás történt, szövevényes megfontolások áldozata lett ismét az ország.

Az a nem várt fejlemény, hogy Kun Béla helyett Rákosi Mátyás került hatalomra, sokakban rémületet keltett, és a kilátástalan jövőképet vetítette eléjük. Személyében és hátterében olyan erőszakos vezető kezében látták a kormányzást, aki, ha lehet, még bizonytalanabbá tette az ország sorsát. Ezt a fordulatot nehezen tudták kezelni azok, akik ugyan számoltak a következményekkel, de a cselekvéshez gyengéknek bizonyultak, így bénult tudattal fogadták az egymást követő híreket. Még fel sem ocsúdtak a változások szelétől, miközben a hatalom egyik napról a másikra történő intézkedéseivel kellett szembenézniük. A Rákosi-kormány utasításaira a városokban, községekben, pártok, egyesületek, egyletek, körök jöttek létre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az új rendet „sarlóval és kalapáccsal” véssék a fejekbe, úgy, hogy a bennük bízók, a nép, kétkedés nélkül higgyen el mindent. Csakúgy, mint bármely diktatúrában, jelen esetben is módszeresen csepegtették a hangzatos demagógiákat, a félelmet keltő híreket, amelyeknek el nem titkolható szándékuk, a múltra épülő gondolkodás demoralizálása. Véleményüket a gyakorlatban érvényesítették, elfojtottak minden akaratot, amely szerintük, megrontja a tisztes emberi értékeket. 

Az újságok, a füzetlap nagyságú, röplapszerű sajtótermékek, a plakátok ontották a gondolkodást befolyásoló híreket. Hosszan taglalták a korszellemet, ami az egyetemes biztonsághoz vezető utat egyengeti. Szenvedélyt keltő szavakkal hirdették fikciójukat, tettek ígéretet a szebb jövőre, az „áldásra”, mely csak tőlük és általuk valósulhat meg. Szónokoltak reményről, fordulatról, emberhez méltó életről, s mindezt tették a maguknak kiválasztott „templomaikban”, amit most pártirodáknak neveztek, s amelyek hirtelenjében ingyen a kezükre kerültek. Dagályos szövegekkel magasztalták a saját szemléletmódjukat, amelynek szellemisége bír azzal, hogy megjobbítsa a világot, és olyan korlátlan, szabad lehetőséget adjon a magyar nép kezébe, amely egyedül és kizárólag a fennmaradás biztosítékát szolgálja.

Hogy maguk az elvet hirdetők mennyire hitték el ennek igazát, azt a gyakorlatban bizonyították, nem engedtek más akaratnak létjogosultságot. Mindenesetre fegyvert kaptak a kezükbe, a tárgy helyett a szó fegyverét. Szilárd meggyőződéssel, megszállottan hirdették, hogy a kommunizmus az egyetlen eszme, amely azt a réteget testesíti meg, amelyik elszenvedte a múlt bűneit. Innentől, s ettől kezdve minden azoké lesz, akik megdolgoznak érte, a haszontalan, kizsákmányoló érdekeknek vége. Az elvetett dogmák helyébe, új erkölcstant állítottak, amely, ha alapban és bizonyosságban szűkölködött is, éppen olyan szoros és parancsoló volt, mint bármely más diktatúra.

De az már tudott, hogy a közvéleményt ideig-óráig el lehet kábítani, ugyanakkor a lényeget tisztánlátó emberek felismerik a veszélyeket, ezért a hitetlenkedés mélyen a feszín alatt fortyogott.