Közéleti tények

Az éjjel álmomban vukovári gyerekekkel találkoztam. Boldog sikongatással vették birtokukba a város főterén épült játszóteret. S játszottak önfeledten, a mamájuk vigyázó szemei előtt.

Az éjjel 2 óra 15 perckor felijedtem álmomból. Kóvályogtam az álmosságtól és az átélt benyomásoktól. Sokkoló volt a valóságba csöppenni. Ugyanis Vukovárban jártam!

Határ a híd közepén

Augusztus 6—7-én az Országos Békeszövetség szervezésében két autóbusszal, 80 tagú delegációval indultunk az elpusztított városba.
Újságírók, orvosok, jogászok, pedagógusok, adminisztrátorok zarándokoltak el, hogy meggyőződjenek arról, milyen borzalmakat kell ártatlan embereknek átélniük a XXI. század küszöbén.
Útban Vukovár felé a kép idilli. Megművelt földek, karbantartott házak. Nyitott üzletek, üzemelő kocsmák. Sétáló emberek.
Körülbelül száz kilométer megtétele után, a Duna kellős közepén, egy hídon katonák állítottak meg. Ez a határ. Itt kezdődik a Krajinai Szerb Köztársaság területe. Figyelem az ellenőrzést, két kéksapkás katona végzi. Vállukon gépfegyver. A váll-lapjukon: Russia felirat. Tehát oroszok. Ketten sem lehettek idősebbek 40 évesnél. Az ENSZ-csapa- tok tagjai. A határőrök nyomatékosan felhívják a figyelmünket, hogy ne fotózzunk. Fegyelem ide, fegyelmezetlenség oda, ugyan melyik újságíró, fotós állja meg, hogy párszor el ne kattintsa a gépet?
Vukovár előtt pár kilométerre változik a békének látszó kép. Bár felkészültünk a legrosszabbra, a látvány lebénítja a társaságot.

Asszony feketében

Áll a busz a vukovári rendőrség előtt. Engedélyre várunk. Arra, hogy bebocsátást nyerjünk a szétlőtt városba. Állítólag mi vagyunk az első csoport, akik látogatóba érkeztünk.
Az árokparton idős, nagyon idős asszony feketében. A gyomot tépkedi. Odaguggol mellé egy fiatalasszony, megsimogatja a fejét. A néni nem észleli, tépi, húzza tovább a csonttá száradt gazt. Ki tudja, mióta cibálgatja egy tenyérnyi területen, miközben a szeme valahol a meghatározhatatlan távolba tekint.
— Talán megtébolyult! Valakije meghalhatott — szólal meg mellettem az útitársam, kitalálva messze kalandozó gondolataimat.
Lassan elindulunk. Keresztül a rommá lőtt városon. Megrázom a fejem és belecsípek a karomba. Ébren vagyok? A valamikori benzinkút tetőszerkezete nyolcvan fokos szögben dől az út felé. A házak teteje beomolva, a falakon egyetlen ép négyzetméter sincs. Golyó- és ágyúnyomok minden négyzetcentiméteren. Mintha egy rossz háborús film díszletei közé érkeznénk.
Leparkolunk a Duna partján lévő szálló előtt. Legtöbben beülnek az épen maradt hallba, hogy meghallgassák Vukovár polgármesterének sajtótájékoztatóját.

Szeretnék egyedül bolyongani. Figyelmeztetnek, be ne menjek a házak udvarára, mert nem vállalnak értem felelősséget. Fel nem robbant bombára léphetek. Elhagy a veszélyérzetem. Járom a régvolt utcákat. Memorizálom, amit erről a szörnyűségről tudok. Pontosan két évvel ezelőtt, 1991 augusztusában Vukovárra rátört az iszonyat. Három hónapig lőtték, bombázták az akkor 85 ezer lakosú települést. A város vezetője elmondta, hogy 1970-ben usztasák költöztek Vukovárra. A szerbek és a horvátok mindaddig békességben éltek egymás mellett. Az usztasák provokálták és egymásnak uszították a békében élőket.

Felrobbantott gyerekágy

Elveszítem gondolataim fonalát. Egy udvarra tévedek. A gyommal benőtt homokozóban műanyag játékok. Vajon él-e a kis gazdájuk? A lakásban a mennyezet egy rácsos kis gyerekágyra szakadt. Ha a támadás éjjel történt, és a ház lakói még nem menekültek el, képtelenség, hogy abban a kis ágyban élve maradt a baba. Vajon hány áldozata volt csak ebben a városban ennek az esztelen háborúnak? Senki nem tudja!
Az utcákat rajtam kívül vagy húsz fiatal járja. Ők Európa sok országából jöttek. A háborút — hála istennek — csak a filmekből ismerik. Ellentétben a szokásos fiatalos hangoskodással, csöndben menetelnek, döbbent arccal szemlélik a halott város elpusztult házait.
11 ezer lakás volt Vukováron! Egy sem maradt épen. Ki tudja hol élnek a házak volt lakói? Nálunk? Németországban? Vagy Karlovácon egy vagonban? Élnek egyáltalán?
A múzeum gyönyörű épületét szitává lőtték. Enyészeté a gazdag gyűjtemény.
Olvastam, hogy a várost 1231-ben alapították. Kelet-Szlavónia és Horvátország iparilag és mezőgazdaságilag nagy jelentőségű városa... volt!
A Duna Szálló előtt két idősebb asszony siet valahova.
— Tud magyarul? — szólítom le egyiküket.
— Nem! — válaszolja és ijedten figyeli a rendőröket, látják-e, hogy szóba állt velem? — Szlavóniából jöttünk — tisztán ejti a magyar szavakat, aztán lemondóan legyint, és magamra hagy.

* * *

A sajtótájékoztató végére érkezem. Megtudom, ami számomra még lényeges lehet. Azt, hogy jelenleg a városban 25 ezren élnek. Többségében szerbek. Az ide menekültek megkapják azt a lakást, amit kiválasztottak. „Ideiglenes megőrzésre”, amíg a horvátokkal meg nem egyeznek, hogy mi legyen az elhagyott javakkal. Lassan, de a városban megindult az élet.
És Szarajevóban? És a többi területen? Hány ártatlan embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy béke legyen? Ki segít ezen a szerencsétlen országon? Tud valaki választ adni a kérdésekre?

------------------------------------

A vukovári csata 1991-ben

A vukovári csata a kelet-horvátországi város 87 napos ostroma, amelyet a szemben álló felek 1991 augusztusa és novembere közt vívtak. A várost a Jogoszláv Néphadsereg  (JNA) és különféle szerb, paramilitáris erők ostromolták. A horvátországi háború előtt a barokk város virágzó, sokszínű település volt, melyet zömében horvátok, szerbek, de más népek, köztük magyarok is jelentős számban laktak. Majd 1990-ben, a Jugoszlávia felbomlása utáni nacionalista politika a horvátországi szerbek fegyveres felkeléséhez vezetett, melyet a szerb kormány és paramilitáris csoportok is támogattak. Amikor a horvátországi szerbek megszerezték az irányítást Horvátország szerbek által is lakott részei felett, a JNA beavatkozott a felkelők oldalán. 1991 májusában, Szlavónia  kelet-horvátországi tartományában konfliktusra került sor. Augusztusban a JNA támadást indított Kelet-Szlavónia horvát uralom alatti részei, köztük Vukovár ellen.

 Ez volt abban az időben Európa legpusztítóbb, leghosszabb csatája. A második világháború óta Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak. Amikor a város 1991. november 18-án elesett, a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, legalább 31 ezer polgári lakost deportáltak a városból és környékéről. Vukovárt etnikai tisztogatás keretében szerbbé tették, és a függetlenségét kikiáltó Krajinai Szerb Köztársaság része lett.

A csata kimerítette a Jugoszláv Néphadsereget, és ez fordulópontot jelentett a horvátországi háborúban. Pár héttel később tűzszünetet jelentettek be. Vukovár ostroma elég időt hagyott Horvátországnak, hogy haderejét felkészítse és megerősítse, így később sikerrel vette fel a harcot a szerbek ellen. Vukovár 1998-ig szerb kézen maradt, majd békés úton visszakerült Horvátországhoz. A város azóta újjáépült, de népessége csak a háború előtti felét érte el, és számos épületen még látszik a harcok nyoma. A város nem nyerte vissza korábbi fényét. (Forrás: Wikipédia. – Szerk. Sz. M.)

Megjegyzés: Béla Vali 1940-2023) kollégánk volt a Békés Megyei Népújságnál, majd a jogutód Békés Megyei Hírlapnál. Számára legemlékezetesebb írásait a Leporolt riportok című könyvében (2006) adta közre. Kívánsága szerint, a vitalap.hu közli írásait. A szerk.

Kép1: Vukovár látképe a Dunáról, 1917-ben. Kép forrása: Wikipédia

Kép2: A vukovári kórház az 1991. október 4-i bombatámadás után. Kép forrása: Wikipédia

Kép3: Vukovári utca a megadás után, 1991. november 29-én. Kép: Peter Denton. Kép forrása: Wikipédia

Kép4: Vukovár védőinek emlékműve a Duna és a Valkó folyók torkolatánál. Kép forrása: Wikipédia

Kép5: Béla Vali: Leporolt riportok. Békéscsaba, 2006. Magánkiadás. Borítófotó: Lehoczky Péter