Kreatív vita

Amúgy tisztázzuk mindjárt az elején, szeretem az apámat, aki olyan, de olyan magányos, mint ahogy csak egy tölgyfa lehet a kietlen ugaron, didergő, hosszú, téli éjszakákon, nem elég, hogy elvesztette az anyámat, a múlt évben a kishúgom is meghalt, aki apám egyetlen, pici, agyondédelgetett kis társa volt, szárnyaszegett madárka, fogyatékos szegényke, de rendkívül szeretetre méltó, az apám mondta is, ő, legalább értelmet adott az életének.

Az anyám sokat szenvedett, tüdejét, veséjét, csontjait, mindenét megtámadta a rák, apám sóhajtozott is, de szó nélkül hordta az anyámat kórházról kórházra, ellátta a hugicámat, dolgozott, sokat, aztán meg otthon, bár remegett kezében a toll, írta sorról sorra a verseit, mint egy vég nélküli szerelmes levelet az utolsó kedvesnek, mely a lelke legmélyén fogant, véres kis csecsemő, elvetélt főtusz, fragmentum, mely mint malignus daganat egyszerre csak kötetté nőtt az évek folyamán.

Megrendülten álltunk apámmal az anyám halálos ágyánál, befelé folytak a könnyeim, mondtam is az apámnak, én ezt nem bírom tovább, menj ki a folyosóra, kisfiam, mondta az apám végigsimítva a karomat, de én azt mondtam neki az államat fölszegve, ha te nem jössz, akkor én is maradok, és visszaültem az apám mellé, az anyám halálos ágya elé, vártam, mikor jön el a vég, anyám mikor leheli ki törékeny, megfáradt lelkét, hogy mikor fogy el belőle az utolsó, leheletnyi szusz és akkor egyszer csak a fülébe súgtam az anyámnak, elengedünk édes, menj csak, menj az utadra, Isten véled, ne szenvedj tovább, és akkor lehunyta szemét az anyám, és csönd lett, síri csönd és az apám megfogta a vállamat, menjünk, kisfiam, itt már nekünk nincs semmi tennivalónk, mondta az apám.

Amikor a kishúgom meghalt, néhány hónap múlva öngyilkosságot kísérelt meg az apám, három napig aggódtam az életéért, mikor fölébredt végre a kómás állapotból, éktelenül dühös volt az apám, hogy miért mentették meg az életét, mindenkinek jobb lett volna, ha meghal, persze az apám úgy mondta, azt a tyúkszaros életét és megkérdezte, haragszol-e rám, kisfiam, mire én azt válaszoltam, nagyon-nagyon haragszom, de szeretlek, és nem szeretnélek téged is elveszíteni, erre az apám átölelt és csak annyit mondott, köszönöm, kisfiam.

Most meg aztán szerelmes az apám, két és fél hónapig tartott a plátói szerelem és az én apám tizenöt évet fiatalodott, tornázni és futni kezdett, jó ránézni, mikor kéthetente találkozom vele, mondtam is az apámnak, mintha nem is te lennél, szóval, nem az a hajlott hátú öregember, mint azelőtt, hanem fiatalos, jó kedélyű, mint amikor még gyermek voltam és néztem büszkén az én fiatal apámra, amikor kirándulni mentünk (piknikezni, ahogy akkor mondtam) és szerettem volna olyan nagy lenni és erős, mint ő, és hát persze gyerekeket tanítani, olyan, de olyan szeretettel, mint az én apám.

Krisztina csodálatos asszony, mondta az apám, két szép gyermeke van, három és hétévesek, egyszer meg is mutatta a fényképét az én apám, szőke, rövid hajú, kék szemű, ábrándos szépség, de ártatlan, tiszta kapcsolat volt az övék, mondta az apám, a férj is tudott róla, Krisztina az apját látta benne, az apám meg a kishúgát Krisztinában (merthogy egyetlen testvére sincs az apámnak), járták a főváros legszebb helyeit, sétáltak a Margit-szigeten, a Duna-parton sétáltak, közben itták egymás szavait, de mikor elváltak útjaik, az apám sebzettnek érezte magát, forgott, csak forgott vele a körhinta, és ő nem tudott kiszállni, mondta az apám, Krisztina meg azt mondta akkor, mondta az apám, hogy őrizzék meg magukban mindazt, ami szép és jó volt, de az apám most meg ül görnyedten, úgy érzi magát, mint a vadállatok üzekedés után, nyomasztja a csönd, én meg szomorú vagyok, mert szeretném még egyszer olyan boldognak látni, csak még egyszer az én apámat, mint ott a tisztáson, ahogy gyermekkoromban láttam őt.

Tündérhegy, 2016. augusztus 16.