Közéleti tények

A lány még nem is sejtette, milyen asszonynak lenni, de a fiú láttán, annak határozott komolysága megdobogtatta a szívét. Bájos volt és törékeny, de a tekintetében már ott derengett a jövendő nő nyugalma és bölcsessége.

 A fiú nem késlekedett, újra megszólalt, ha lehet még komolyabban, úgy, mintha egy életre szóló fogadalmat tenne, és megismételte a kérését:

- Most jöttem rá, hogy minden versem neked szól. Gyere hozzám feleségül!

A lány felnézett rá, és olyan higgadt természetességgel válaszolt, amely előre vetítette közös jövőjük erejét:

- Rendben. De előbb hadd fejezzem be az iskolát.

A fiatalembert Gabriel García Márqueznek hívták. A megilletődött, de határozott kislány pedig Mercedes Barcha volt.

Az ígéret nem halványult el az évek során. Tizenhárom év telt el, mire kimondhatták a boldogító igent - de ők addig sem kételkedtek benne, hogy a sok évvel ezelőtti igenük, ne örökre szólt volna. Nem volt szükségük hivatalos eljegyzésre. Ahogyan Márquez később, már ősz hajjal mondta: az ő eljegyzésük az égben köttetett. Türelmesen várták az időt, amely nekik volt rendelve.

Amikor Gabo - így szólította férjét Mercedes - egy szobába zárkózva írta a Száz év magány sorait, a mindennapok súlya Mercedes vállán nyugodott. Ő tartotta egyben a családot, ő őrizte a békét és a biztonságot, miközben férje a képzelet végtelen tájain bolyongott. Nem panaszkodott, nem kételkedett, asszonyi hűséggel, kemény akarattal tette a dolgát. Hitt a férjében. Olyan rendíthetetlen hittel, ahogyan csak az tud hinni, aki nemcsak a jelen embert látja, hanem a benne rejlő nagyságot is.

 Számára a gondoskodás nem áldozat volt, hanem a szeretet önérzete. Nem teher, hanem ajándék. Tudta, hogy a férje kivételes tehetség, egy zseni - talán még előbb tudta, mint maga az író.

Amikor a kézirat végre elkészült, annyira szűkösen éltek, hogy még a postaköltségre sem futotta. Mercedes átkutatta a házat, mit lehetne pénzzé tenni. Végül eladta utolsó értékeit: egy hajszárítót és egy turmixgépet. Apró tárgyak voltak, de ezek nélkül, lehet, hogy a világ lett volna szegényebb.

Néhány hónappal később Gabriel García Márquez nevét már az egész világ ismerte. A Száz év magány diadalútja nemcsak irodalmi szenzáció lett, hanem egy élet közös beteljesülése. A siker, az elismerés, végül a Nobel-díj - mindannak gyümölcse lett, amit ketten vetettek el.

Mindez talán nem válhatott volna valóra, ha e mögött a nagyszerű férfi mögött nem állt volna a nő, aki előbb hitt benne, mint ő magában, vagy, mint a világ. Aki előbb látta a beteljesedő művet, mint maga az alkotó. És aki csendben, rendíthetetlen hűséggel tartotta kezében a láthatatlan fonalat, amelyből a csoda megszületett.

Kettejük története önmagában is gyönyörű, de igazán az teszi különlegessé, hogy nemcsak egy világhírű írói véna született ebben a szerelemben, hanem egy csendes, rendíthetetlen társas kapcsolat is. Az ilyen sorsok mögött mindig ott van a kimondhatatlan összetartó erő.

Marquez, halála előtt évekig súlyos demenciában szenvedett, de időnként tiszta pillanatai is voltak, s olyankor sikerült a családját megnevettetni. Egyszer derűsen így panaszkodott: „Elveszítem az emlékezetem, de szerencsére azt is elfelejtem, hogy elveszítem”. De mekkora szerencse, hogy a hátrahagyott remekeiből nemzedékek nem felejtik el a nevét.

Kép1: A Száz év magány a Világirodalom Remekei című sorozatban. Kép forrása: Bookline

Kép2: Mercedes Barcha (Kolumbia, 1932. november 6. – Mexikó, 2020. augusztus 15.) Kép forrása: Wikipédia

Kép3: Gabriel García Márquez (Kolumbia, 1927. március 6. – Mexikó, 2014. április 17.) Az író 1982-ben vette át az irodalmi Nobel-díjat. Kép forrása: Daily News

Kép4: A siker, az elismerés, végül a Nobel-díj - mindannak gyümölcse lett, amit ketten vetettek el. Útimas Nocitias

Kép5: Ahogyan Márquez később, már ősz hajjal mondta: az ő eljegyzésük az égben köttetett. Kép forrása: The New York Times