Címlap

Azt minden ember tudja, hogy az élet fennmaradása a fák életén múlik. Ezért tiltakozunk a fák kivágása ellen, hiszen mindannyian érezzük, milyen jólesik megállni alattuk, végigsimítani érdes kérgüket, figyelni, hogyan beszélget a lombjuk a széllel, s válaszolnak susogással, esetleg zord hanggal lázadnak.

De amióta ezt az írást elolvastam, valami csendes tisztelet is társult a szeretetemhez. Olykor arra gondolok, milyen jó volna minden fa mellé egy őrt állítani, aki vigyáz rá, és csak akkor engedi el, amikor maga az élet távozik belőle.

A történet főszereplője egy kíváncsi ember volt, Jan Baptist van Helmont (1579–1644) belga orvos és természettudós. Nem hangos felfedezésekkel akarta legyőzni a világot, csupán mert kérdezni. És néha a legnagyobb felismerések egyetlen jól feltett kérdésből születnek. Őt - ahogy napjainkban egyre több tudóst, klimatológust - foglalkoztatta a fák, mint az élet legmeghatározóbb alkotóelemének védelme. Ezért is pattant ki a fejéből a következő kísérlet. Fogott egy nagy dézsát, gondosan lemérte a benne lévő földet, majd beleültetett egy apró fűzfát. Ezután öt hosszú esztendőn át nem tett mást, csak esővízzel öntözte. Öt év alatt a kis fa sudaras fűzzé növekedett. Tömege több mint hetven kilogrammal gyarapodott. A föld azonban, amelyből kinőtt, alig veszített a súlyából. A tudós ott állt a dézsa mellett, és talán ugyanazzal a csodálkozással nézte a fát, amellyel ma is nézzük azokat a dolgokat, amelyek a maguk egyszerűségében is felfoghatatlanok.

Nem hagyta nyugodni a gondolat, ha nem a földből növekedett, terebélyesedett a fa, akkor miből? Ő még azt hitte, a vízből. De a természet ritkán árulja el elsőre minden titkát.

Kísérletét, tapasztalatát leírta, majd ezt követően, évszázadokon át más tudósok, újra meg újra elvégezték ugyanezt a kísérletet. Pontosabb mérlegekkel, kifinomultabb műszerekkel, egyre mélyebb tudással. Mire megszületett a válasz, és az ember ettől kezdve már más szemmel tekinthetett az erdőkre, a fákra. Mára tudjuk, hogy egy fa teste jórészt abból épül fel, amit szemmel nem látunk. A levegő szén-dioxidjából, a Nap fényéből, vízből. Közben a levelek némán dolgoznak. Nem hallani őket, nem kérnek érte semmit. Egész nyáron gyűjtik a fényt, és abból életet készítenek. A levegő láthatatlan részecskéiből cukrot alkotnak, abból pedig törzset, ágat, levelet, gyökeret. Mintha a fénynek egyszerre csak súlya lenne. Mintha a napsugár fává sűrűsödne.

És ez a csendes csoda itt még nem ér véget.

A föld alatt láthatatlan utak húzódnak. Gombafonalak finom hálózata kapcsolja össze a gyökereket. Az egyik fa olykor átad a másiknak (mondjuk, emberi kifejezéssel szolidaritást gyakorol) abból, amiből annak kevesebb jut. Ahol több a fény, ott több az élet is, és abból jut annak is, aki árnyékban áll. (Milyen jó lenne, ha ez a gondoskodás általános lenne az emberi világban is.)

Nem tudjuk, nevezhetjük-e ezt önzetlenségnek, esetleg a természet ősi rendjének? De szép rend. Olyan, amelyben az erő nem kihasznál, hanem használ más élőlénynek, a Föld életének. Amikor megérintesz egy idős fát, bizonyos értelemben megszilárdult napfényt érintesz. Egy hosszú élet eredményét, amely vízből, levegőből és fényből született.

Talán ezért olyan különös érzés megállni egy öreg fa mellett és átölelni, érezni az erejét, a lelkét. Lehet, ez az oka annak, hogy olyan nehéz közömbösen elmenni egy idős fa mellett. Mert valamit őriz abból a világból, amely jóval előttünk is létezett, és remélhetőleg utánunk is létezni fog.

Bevallom, ez az írás vezetett arra, hogy még inkább csodáljam a fák, a növények életadó néma szeretetét, gondoskodását. Úgyhogy eldöntöttem, bár forrósodnak a nyarak, eső alig, az aszály sújt, de a balkonom soha, amíg vagyok, nem fog növény nélkül haszontalankodni.

Kép: Lehet, ez az oka annak, hogy olyan nehéz közömbösen elmenni egy idős fa mellett. Mert valamit őriz abból a világból, amely jóval előttünk is létezett, és remélhetőleg utánunk is létezni fog. Kép: Pixabay