Címlap

Egyszékes asztalnál ültem, a füst miatt még a levegővételt is ritkáztam, fuldokoltam, s közben megakadt a szemem egy közeli asztalnál gesztikuláló ifjún, Petőfi Sándoron, a nagyhírű kalandos költőn. Fiatal volt, de a jelenléte betöltötte a teret. A tekintete égett, a mozdulatai túl gyorsak voltak ehhez a kávéházi lassúsághoz.

Mellette, higgadtan, figyelmesen: Jókai Mór a meseszövő író.

Petőfi az asztalra csapott egy gyűrött papírlapot.

- Nincs több várakozás, Mór. Most vagy soha! Itt van, leírtam, amit követelünk tizenkét pontban: világosan, félrebeszélés nélkül, úgy, hogy a hatalom értsen belőle!

A hangja átvágott a zsivajon. Páran odanéztek, mások már jó ideje feszülten figyelték.

Jókai nem emelte fel a hangját, ő az elszántságot a higgadtságában képviselte.

- A lelkesedés erő – mondta nyugodtan. - De ha lépünk, okosan lépjünk Sándorom. Hinnünk kell, hogy Pest velünk lesz. A kérdés inkább az: Bécs mit lép erre?

Néhány sarokban fiatalok vitatkoztak, valaki jegyzetelt, más az asztalon dobolt idegesen, de mindannyian a feszültség hevét mutatták. A friss kávé illata összekeveredett a képzeletbeli nyomdafesték szagával. Mintha már a levegőben kúszott volna a kinyomtatott szó súlya.

Petőfi az ablakhoz lépett, nézte a beborult eget. - Esni fog – vont vállat. – Ha esni fog, akkor essen, mi megyünk! Ez az eső most nem elmos, hanem feltámaszt. Irány a Landerer! – hangzott, mint egy parancs.

Jókai halványan elmosolyodott. - Ejnye, Sándor, a te tüzedet még az ég sem oltja ki. Akkor induljunk, a tizenkét pontot átfutottam, tökéletes, nincs mit hozzá tennem! Ha van nap, amikor a szónak tettekké kell válnia, akkor az a mai.

Amikor elindultak, a kávéházban ülők mind követték őket. Majd ahogy haladtak, egyre duzzadt a tömeg. A nyomda, mintha várta volna őket, minden gép nyomtatásra készen állt. Nem sokkal később több ezer példányban, kezükben volt a kiáltvány.

A Nemzeti Múzeum előtt már izgatott emberek csoportja tolongott.

Szürke volt az ég, az eső csöpörgött, de az emberek arcát valami különös fény tüzelte: a remény, a düh és a hit belső láza. Igyekeztem Petőfi közelébe maradni, a belőle áradó lelkesedés, ahogy rám, másra is ráragadt. Megálltam a lépcsők közelében, pár karnyújtásnyira Petőfitől. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mintha magában még egyszer átfutná versének sorait. A szél belekapott a kabátjába.

A tér lassan elcsendesedett.

- Talpra magyar! – zengett a felrázó sor. A verse, a Nemzeti dal, nem egyszerűen elhangzott, inkább végigzúgott a téren, s a szívekben visszhangzott. Minden sor után egyre erősebb lett a moraj, az egyetértés, az elszántság hangja. A macskaköveken az eső és a szemekből hulló könnycseppek koppantak.

„Rabok tovább nem leszünk!” – ekkor már nem csak az ő hangján, hanem több ezer torokból szólt egyszerre. A lelkesedés összeforrt, s mintegy egységes tömb, senki nem érezte magát egyedül. A harc közös cél lett.

Oldalt, kissé hátrébb, Jókai figyelt. Nem ünnepelt látványosan, csak melegség járta át. Mérlegelt. Látta nemcsak a pillanat nagyságát, hanem az árát is. Amikor egy különösen erős sor hangzott el, alig észrevehetően bólintott, tudta: ezek a szavak nem fognak visszahátrálni. A vers bejárta a maga útját. Azt a fajta utat, amikor mindenki érzi, átlépték a türelem határát. Aztán kitört az éljenzés.

Kalapok repültek a magasba, könnyek gördültek az arcokon. Idegenek kapaszkodtak össze, mintha mindig is ismerték volna egymást. Én is kiáltottam, bár nem tudom, mikor ragadt magával a hév, csak azt, hogy onnantól már nem akartam kívül rekedni ezen a lázas, változást követelő hangulaton.

Egy rövid kézszorítás Petőfi és Jókai között. Nem kellett több. Ebben a kézszorításban benne volt a döntés, a bátorság – és talán egy villanásnyi aggódás is.

Aznap nem mennydörgés rázta meg Pestet. Fegyver sem dördült. Hanem egy vers. De mi, a nép ott álltunk, amikor a szó fegyverré vált.

Kép1: A Pilvax kávéház az 1840-es években. Készítette József Preiszler. Kép forrása: Wikipédia

Kép2: A Nemzeti dal kinyomtatott példánya, melyet Petőfi Sándor saját kezűleg dedikált. „Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor”

Kép3: Zichy Mihály (1827 – 1906) festményén, Petőfi Sándor a Nemzeti dalt szavalja a tömegnek, 1848. március 15-én. Kép forrása: Wikipédia

Kép4: Petőfi Sándor a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a forradalmi tömegnek. Ismeretlen művész akvarellje a 19. századból. Kép forrása: Wikipédia