Címlap

Árpási Zoltán anekdotái, történetei Kohán Györgyről

Irgalmatlanul felpofozom!

1936. decemberében különös hír jelent meg a vásárhelyi Népújságban: ,,Megdöbbentő és szomorú híradás érkezett Vásárhelyre, amely arról számolt be, hogy Kohán György, a nálunk is jól ismert fiatal festőművész öngyilkosságot kísérelt meg Budapesten, ahova nemrégen költözött fel. A nagy tehetségű művész felakasztotta magát, környezete azonban még idejében észrevette szerencsétlen tettét, levágták a kötélről, és megmentették az életnek Kohán Györgyöt. Az ismerősök és barátok egy idő óta szomorúan tapasztalták, hogy a fiatal festőn lelki depresszió vett erőt, mely annyira elhatalmasodott rajta, hogy még közeledő kiállításának eseményei sem tudták őt kiragadni a tépelődésből. Így jutott el ahhoz a szerencsétlen naphoz, amikor már csak a halálban pillantotta meg a menekvést. Azóta nagy fordulat állott be sorsában. Az ismert Tamás-féle galériában kiállításra kerültek művei. Váratlan nagy siker kísérte Kohán kilépését a múlt heti megnyitáson, nagyban előmozdítva pályáját.”

Másnap, december 23-án az Orosházi Friss Hírek is foglalkozott az állítólagos öngyilkossági kísérlettel. A lap meginterjúvolta a festő feleségét, aki határozottan cáfolta a vásárhelyi lap értesülését. A gyulai kiadású Békés 1936. december 28-i száma is valószínűtlennek tartotta a szomorú hírt. Kohán egész életében zárkózott, magányos ember volt, de soha nem volt depressziós. A feltételezett öngyilkosság – amint a közleményből kiolvasható – napokkal egy budapesti kiállítás megnyitása előtt történt, vagyis az olyannyira áhított siker kapujában. Öngyilkossági kísérlete ellentmondott minden racionális érvnek. A híresztelést Kohán január 3-án a Békés című lapban meg is cáfolta:

,,A vásárhelyi újságban megjelent cikket megcáfoltam, – írta a fiatal festőművész, – az egész nem egyéb rosszindulatú koholmánynál. Ilyen szamárságot soha életemben nem csináltam. Ez a hír engem lepett meg legjobban, s nyomozást indítottam az obskúrus ügy szerzője után. Valami gyönge elméjű fogalmi zavarában összetévesztette a dolgokat, mert nem magamat, hanem a képeimet akasztom föl Budapesten, a Tamás galéria falaira. Különben is mélyen elítélendő szerintem az olyan művész, aki ekkorát mer véteni az esztétika ellen, hogy a halálnak ezt a módját választja. Egyebekben igazán nem őrültem meg, hogy most váljak életunttá, amikor hosszú évek szakadatlan munkája után a Szépművészeti Múzeum vásárolni óhajt tőlem, Az egyik milánói galériától meghívást kaptam, kiállítás tartására, tehát anyagiak mellett teljes erkölcsi sikert jelentett nekem a múlt esztendő. Azt a sötét csirkefogót pedig – fejezte be levelét Kohán György – aki ezt a hírt kitalálta, ha a kezem közé kerül, irgalmatlanul fölpofozom.”

Tök Szvatopluk

A hódmezővásárhelyi Tornyai Társaság rendszeresen szervezett előadásokat, amelyek megtartására országosan ismert neves személyeket hívtak meg. Galyasi Miklós a meghívottak számára vendégkönyvet rendszeresített. Az aranybetűs, barna kötésű könyvben csak úgy sorjáztak a ,,nagyobbnál nagyobb” vendégek bejegyzései. 1946-ban a Kohán által mentorált Vöröss István költőhöz került az album. Amikor Kohán meglátta, úgy döntött, megtréfálja a vendégkönyvet nagy becsben tartó Galyasit. Szálkás betűivel a következő, vásárhelyi fonetikával írt szöveget jegyezte be: ,,Tök Szvatopluk magyar kiráji gátör, es. ká. és Vilijam Seggszpír Stratfordbul.”

Angolosan távozott

Egy alkalommal egy kórházban dolgozó barátnője meghívta Kohánt egy vacsorára, ahol nagy társaság gyűlt össze, többségében egyszerű emberek. Kohán örömmel ment el, mert végre jóllakhatott. Az asszony – aki maga is felszolgálta az ételt –, ismerve zárkózottságát, az asztal végére ültette, hogy csak egy szomszédja legyen, ne kelljen beszélgetnie a környezetével. Ám ahogy fogyott az étel és folyt körülötte a pletyka megcsalásról, abortuszról és hasonló témákról, egyre idegenebbül érezte magát, s asztalbontáskor – még a tánc kezdete előtt – angolosan távozott. Másnap egy akvarellel megköszönte a házigazdának a szíves vendéglátást, és soha többet nem ment társaságba. Jobban esett neki az otthoni, bár meglehetősen unt hagymás, babérleveles krumplipaprikás, mint a gazdagon terített asztal.

Nincsenek jó borok

A vásárhelyi Bandula kocsma – ahol Kohán szerint a város legjobb pörköltjét főzték – a szállítómunkások, fuvarosok, hordárok, heti piacra városba kocsizó tanyai gazdák törzshelye volt. Közöttük érezte igazán jól magát Kohán, szívesen és érdeklődéssel hallgatta különös sorsukat és történeteiket, gyűjtötte életük szomorú-vidám morzsáit. Karakterüket is megfigyelte, majd hazaérve vagy napok múlva lerajzolta őket.

Évekkel később, amikor a betegsége miatt már nem igen ivott, még mindig járt a Bandulába. Nem tudott szabadulni a kocsma – ma már étterem – hangulatától, az oda betérők társaságától. Szüksége volt arra a közegre még akkor is, amikor 1952-es gyomorműtétje után eltiltották az alkoholtól. Dömötör János hódmezővásárhelyi múzeumigazgatónak némi malíciával meg is jegyezte:

– Én alkoholista vagyok, de sajnos nem iszom. És különben is: nincsenek jó borok.

 Csalódás

Kohán utálta, mert álságosnak tartotta a külsőségeket, a ceremóniát, s lesújtó véleménye volt környezete különös ,,kultúrszomjáról”. Egyik kiállítása után így fakadt ki:

– No, ez is megvolt! Most aztán jöhet a dús ebéd, kvaterkázás, kártya, pletyka, ásítozás vagy éppen incselkedés a turbékoló, meghitt otthonokban…

Szemtől-pofába

Kohán rosszat szinte senkiről nem mondott a háta mögött, véleményét a hallgatása fejezte ki. ,,… én rendkívül érzékeny vagyok a harci feltételekre. Szemtől-pofába – bármit, – a hátam mögött az más – az jóvátehetetlen.” – írta Szabó Endre szegedi újságíró feleségének. Galyasi Miklós szerint sértődött ember benyomását keltette, mintha már sértődötten jött volna a világra, és azóta is mindig elég oka lenne rá, hogy sértődötten, emberektől, sőt barátaitól elfordulva alkosson korai haláláig. Önfejű volt és makacs, a tapintatot hírből sem ismerte. Képtelen volt a köntörfalazásra. Társaságban azonban szórakoztató, kedves és nyájas tudott lenni, de vidám soha. Voltak, akiket egyszerűen levegőnek nézett, mert háta mögött szidalmazták. Azt beszélik, egyszer egy párttitkárral nem fogott kezet, mert megsértette.

Barcsay Jenőről

Kohán egyenes, tiszta, jellemes emberként nem filozofálta túl a dolgokat. Már ismert festő volt, amikor Barcsay Jenő festő, főiskolai tanár az állami vásárláskor kizsűrizte az egyik képét. Kohán ezt nagyon rossz néven vette, aztán önérzetesen csak annyit mondott:

– Nem csak Barcsaynak nem tetszenek mindig az én képeim, nekem sem tetszenek az övéi.

Mindent elölről kell kezdeni

Kohán egyszer elment egy fogorvoshoz, mert fájt a foga. A doktornak volt még előtte egy páciense, ezért türelmet kért tőle. Javasolta, amíg sorra kerül, nézze meg a felesége képeit, aki vasárnapi festő volt. Kohán végignézte a képeket, amelyek bűn rosszak voltak, majd annyit mondott:

– Kedves asszonyom! Csak azt tudom mondani, ajánlani, amit magamnak is mindig ajánlok: mindent elölről kell kezdeni!

Érzékenység

A spicces Kohán a szokottnál is felszabadultabb volt, szókimondó. Egy alkalommal, amikor a szomszéd asztalnál ülő társaság megbotránkozással figyelte Kohán és társasága jókedvét, a festő átszólt:

– Nem csak a halhatatlan polgárok érzékenyek, hanem a halandó művészek is!

Tizenöt deka parizer

A hatvanas évek elején Kohán egyik este Dömötör János múzeumigazgatóval iddogált a vásárhelyi Tisza szállóban. A szomszéd asztalnál a tanácselnök és a társasága ült. A város első embere arról volt híres, hogy soha nem nézett a vele beszélő szemébe, s emberi kapcsolatai is kívánni valót hagytak maguk után. A társaság egy idő után áthívta Kohánékat az asztalukhoz. Ettől kezdve közösen ittak és beszélgettek. Éjfél után egyszer csak Kohán hirtelen felugrott és a tanácselnökhöz fordult:

– Csak azt mondja meg nekem, hogy amikor én negyed kiló kenyérrel és 15 deka parizerrel a hónom alatt megyek a Sallai utcán és köszönök, maga miért nem fogadja?

Majd választ sem várva leült.

Kínos csend

A vásárhelyi művészek egy csoportja tanulmányútra ment az egyik Békés megyei városba, ahol egy ott élő művész műtermébe beszéltek meg visszaindulás előtti találkozót. Kohán utolsóként érkezett. A vendéglátó művész körbe kirakott képeire pillantva megkérdezte Dömötört:

– Mik ezek?

– Láthatod Gyurikám, festmények – válaszolta a múzeumigazgató.

Mire Kohán:

– Ki festette, te?

A légkör megfagyott, s kínos csendben búcsúzott a társaság.

Eroica

Kohán szerette a komolyzenét. László Gyula képzőművész, történész, a kettős honfoglalás elméletének képviselője szerint Kohán a főiskolán igen szegényesen élt, de egy ünnepi Bach hangversenyre nem sajnált 3 pengő 40 fillért kiadni. (Összehasonlításként: abban az időben Ilkovits Izidor Teréz körút 62. szám alatti állóbüféjében a rántott szelet rósejbnivel és egy kisfröccsel 24 fillérbe került.)

Az igazi nagy szerelem azonban Beethoven muzsikájához fűzte. Becsülte Bartókot és Kodályt is, neki azonban Beethoven volt a legnagyobb. Egész életében a bécsi klasszika nagy alakjának a bűvöletében élt, minden munkája megvolt hanglemezen, ott sorakoztak a szobájában, ahol festett, az asztalon, fekete bársonyon. A lemezek többségéért képpel fizetett, így jutott hozzá többek között az Ötödik és a Kilencedik szimfóniához és a Mondschein-szonátához. Az Eroica és az Ötödik szimfónia volt a kedvence, de rajongott az Appassionatáért, az Egmont nyitányért és a Tavaszi szonátáért is. Ahogy érlelődött a művészete, úgy nőtt benne a Beethoven iránti vonzalom. Ennek tudható be, hogy sokszor rajzolt Beethoven-fejeket, több mint egy tucatszor bizonyosan. Balló Margit visszaemlékezése szerint, ha egy-két hónapig nem hallott klasszikus zenét – ami neki mindenekelőtt Beethovent jelentette – akkor kedélybeteg lett. Orosházán sajnos nem akadt olyan ismerőse vagy barátja, aki örökös zeneszomját kielégítette volna. Olykor a zene iránti vágya hajtotta el a városból, és ment olyan helyre, ahol zeneművész barátai éltek.

Malacbanda

Dömötör egy alkalommal, – hogy Kohán kedvébe járjon – meghívta egy megyei zene- és énekkari előadására, ahol Beethoven Kilencedik szimfóniáját is játszották. Kohán kissé sértődötten utasította vissza az invitálást:

– Én, aki Toscaninivel hallottam a Kilencediket, csak nem fogom egy malacbanda által tönkretetten végigszenvedni!

A világ legjobb klarinétosa

Kohán a komolyzene mellett szívesen hallgatott cigányzenét is. Egyszer a Bandula kocsmában az ott muzsikáló cigányra bökve megjegyezte Csohány Kálmán grafikusművész barátjának:

– Ez a világ legjobb klarinétosa!

Kohán elmesélte, miért tartja annak:

– Egyik hajnalon megláttam, hogy ott ült az árokparton. Kihalt volt a környék, s engem nem vett észre. Halkan klarinétozott és folytak a könnyei. Hát nem ő a világ legjobb klarinétosa?

Ez a klarinétos cigány olykor az ő kedvenc nótáját – a Bujdosik az árva madár kezdetű népdalt – is eljátszotta neki.

Isteni pörnyeszag

Kohánnak volt egy cigány barátja, aki sokat időzött náluk Hódmezővásárhelyen. Kiváló csellista volt, művészien játszott és zenét is szerzett. Olyan tehetséges volt, hogy egy német herceg felkarolta, nála lakott, főúri körülmények között. Egyszer azonban otthagyott csapot, papot, főúri kényelmet és hazatért Szentesre az anyjához a putriba. Amikor Kohán megkérdezte tőle, miért jött haza, hiszen a hercegnél fejedelmi körülmények között élt, nyugodtan dolgozhatott a szerzeményein. Azt felelte:

– Tudjátok, nem sikerült ott befejeznem az oratóriumomat. Nem tudtam dolgozni, mert hiányzott hozzá a putri pörnyeszaga. Az az isteni szag, amikor anyám lebbencslevest főzött és ki-kiszaladt a putri elé egy kis száraz gallyért, annak a szaga hiányzott, amikor elpörnyésedett. Az az áldott putriszag!

A csellista szavai termékeny talajra hullottak a vásárhelyi művészek körében: ha valamelyiküktől megkérdezték, miért hagyta ott Pestet vagy éppen Párizst, rendszerint azt válaszolta:

– Tudjátok, nem tudtam már dolgozni, mert hiányzott hozzá a putriszag…

 Miért sakkozik, akinek nincs ideje?

Kohán amikor Gyulán volt, be-beült az Otthon kávéházba, ahol cigányzenészek muzsikáltak. Három-négy nagyfröccsét megitta, aztán este tíz felé elment vacsorázni. Gyakran sakkozott ott egyik mecénásával, Soóky András főorvossal. Kohán fröccsözött, a főorvos szódavizet ivott. Egyik alkalommal reggelig rakosgatták a bábukat, akkor Soóky felállt, hogy neki mennie kell a kórházba.

Kohán rászólt:

– Miért ül le sakkozni, akinek nincs ideje?

Minden nő megkapható…

Mint afféle művésznek, sok nővel volt kapcsolata. Sok csalódás is érhette, ez lehetett az oka annak, hogy meglehetősen lesújtó véleménye volt a nőkről:

,,Minden nő megkapható, ki egy szál virágért, ki egy emeletes házért.” – vallotta. Más alkalommal a következő történettel példálózott: ha tíz nő bemegy egy presszóba, ahol ,,Kemény Károly” és ,,Pénzes Pál” ül, kilenc egészen biztosan az utóbbi asztalához telepszik. Két öccse rendezett családi életet élt, édesanyja ezért sem nézte jó szemmel a fia léha életét. Amikor ezt szóvá tette, Kohán így replikázott:

– Ugyan anyám, mi az én helyzetem ahhoz képest, hogy a Biblia szerint

Salamon királynak hétszáz hitvese és háromszáz ágyasa volt.

Lássuk, mire megyünk ketten!

A Tornyai Társaság 1946-ban gyűjteményes kiállítást rendezett Hódmezővásárhelyen Kohán képeiből. Az újságírók lelkesedése és a politikusok elismerő nyilatkozatai ellenére a háború utáni szegénység és az új fizetőeszközzel, a forinttal való ismerkedés miatt a látogatók mindössze egy-két képét vásárolták meg. A mecénások hiánya mérhetetlenül elkeserítette Kohánt, aki – miután keretezésre nem volt pénze –, a rajzszegekkel felrakott képeit a tárlat bezárása után egy lendülettel letépte a falról, és ,,lássuk Uramisten, mire megyünk ketten” felkiáltással valamennyit összetépte.

– Magamnak festem a képeket, de egyszer majd az udvarra hordom és felgyújtom őket – mondta jóval később édesanyjának, amikor látta, hogy érdektelenség és értetlenség veszi körül.

 A nő, mint magántulajdon

Egy orosházi cukrászlány, Bártfai Ibolya, aki maga is festegetett, heves érzelmekkel viseltetett Kohán iránt, amit a festő is viszonzott. Erről tanúskodik gyakori levélváltásuk, Bártfai Ibolya hagyatékában Kohán több mint 150 levelét illetve levelezőlapját találták meg 1940 és 1947 közötti kapcsolatuk időszakából.

Amikor Kohán Bártfai Ibolya iránti rajongása kihűlőben volt, 1946 novembere és 1947 márciusa között intenzív levelezést folytatott a nála egy évvel fiatalabb, 1911-ben született Tóth Kornélné Gabnai Ilonával. Az egygyermekes hölgy egy orosházi újságíró felesége volt, levelezésükről a férj is tudott, de nem vette sértőnek. Gabnai Ilona még lánykorából ismerte Kohánt, hódmezővásárhelyi kiállításán találkoztak először. Hódmezővásárhelyi megismerkedés után mindössze egyszer beszéltek egymással, az asszony orosházi lakásán. Bár Kohán rajongott a hölgyért, egyik levelében ezt írta neki: ,,Ígérem, hogy sem átmeneti, sem állandó érzelmi ügyeimmel nem jövök elő. Tiszteletben tartom a magántulajdont, és Te sajnos az vagy.”

Kohán szőnyege

Bártfai Ibolyában olyan mély nyomot hagyott a Kohánnal való kapcsolata, hogy soha nem ment férjhez. Szüleinek Orosházán volt cukrászdája, később a Gyopárosfürdőre vezető út mellett is nyitottak egyet. Idővel ide költözött Bártfai Ibolya, aki 91 éves korában bekövetkezett haláláig lakott a házban. Zárkózott életet élt, csak a családtagokkal tartotta a kapcsolatot. Amikor ismerősei felkeresték, a beszélgetést egy idő után mindig Kohánra terelte. Hat festményt őrzött tőle, egyiket az ágya fölé helyezte. A szoba közepén egy szőnyeg volt, amelyre ha a vendége rálépett, riadtan rászólt:

– Jaj, vigyázzon, ezen a szőnyegen Kohán járt!

Művészi hitvallás

Egyszer a Jászai Mari-díjas Lontay Margit színésznő, a debreceni Csokonai

Színház örökös tagja azzal kérkedett Kohán Györgynek, hogy neki fogalma sincs az előadásokat betetőző fergeteges tapsviharokról. Erre a markáns, karakteres Kohán úgy reagált:

– Igen, de maguk lépten-nyomon mások dallamait, szövegeit reprodukálják. Nekünk meg a belső kietlenségünket, elhagyatottságunkat kell minduntalan megerőszakolnunk, ha valami érdemi dolgot akarunk megfogalmazni.

Nem lóversenyzett

Amikor 1960-ban meghívták Kohánt a Csepel Autógyár Művelődési Központ és Könyvtárba tervezett muráliára kiírt pályázatra, önérzetesen kifakadt Dömötör Jánosnak, mert látta, hogy nála gyengébb képességű művészek sorozatban kapnak közvetlen megbízásokat.

– Nem lóversenyezek! – közölte.

Kohán esete Lukács Györggyel

Zoltai Dénes zeneesztéta egyszer Simonyi Imrével együtt megalázkodva felkereste a befolyásos Lukács György filozófust, hogy támogatást kérjenek tőle Kohán számára. (Más verzió szerint Simonyi be se ment Lukácshoz, a lépcsőházban várta meg, mit intéz Zoltai.) Amikor megmutatták Lukácsnak a magukkal vitt képeket, segítség helyett kioktatást, a festmények posztimpresszionistává minősítését kapták.

Levegőnek nézett osztályvezető

Az egyik vásárhelyi kiállítás megnyitóját követő fogadásra nem hívták meg Kohánt. Pontosabban a meghívottak listáján szerepelt, de a városháza akadékoskodó rendpárti bürokratája, a pénzügyi osztály vezetője, Almási Gyula Béla egyszerűen kihúzta nevét a listáról. Almási maga is festett, de Kohán semmiféle közösséget nem vállalt vele. Kohán Almásival szembeni ellenszenvének és Almási Kohánt megalázó és gáncsoló viselkedésének a városi legenda szerint a következő történet volt az alapja.

Almási meghívta a sokszor éhező Kohánt a Fekete Sas szálloda éttermébe, s azt mondta, annyit ehet, ihat amennyit akar, mert fogyasztásait a város számlájára íratja. Kohán ezen rettenetesen ,,felhúzta” magát, és leszidta a pénzügyi osztályvezetőt, akit ettől kezdve nem vett emberszámba. Ugyan soha egyetlen rossz megjegyzést nem tett rá, de ha társaságban találkoztak, mindenkivel kezet fogott, kivéve őt. Mellesleg Almási azt tervezte, hogy a fogadás alatt a városháza ablakán kidobja az általa szintén gyűlölt Kisfaludi Strobl Zsigmond Szabadság szobráról készített kisplasztikát. A performansz gondolata azonban a városi vezetés tudomására jutott, így azt sikerült megakadályozni.

 Párizs helyett Tirana

Kohánnak 1959-ben a Műcsarnokban sikeres kiállítása volt. Ennek ellenére sem járt kedvében a kultúrpolitika. Jellemző rá a következő történet: Simonka György (művésznevén Csomorkányi Pál) költő, a Vásárhelyi Független Újság felelős szerkesztője a kiállítás után felajánlotta Kohánnak, minden követ megmozgat, hogy Párizsban is bemutatkozhasson. Hamarosan ,,sínre” is került a párizsi kiállítás ügye: egy előkelő francia galéria, a Corot kész volt fogadni a képeket. Kohán azonban ellentétes irányú jelzést kaphatott, mert hamarosan csalódottan közölte Simonkával:

– Nem lehet. Szó se lehet Párizsról. Befolyásos piktorok másként és mást akarnak, mással, nem velem.

Az elismeréssel egyidejűleg – s talán kárpótlásként a másnak adott párizsi bemutatkozási lehetőségért – tiranai kiállítást szerveztek számára. Ezt mélyen megalázónak érezte, mert nagyon vágyott arra, hogy kinyíljon előtte Európa. Helyette Albániát kapta a kiutazás lehetőségével, ahol a kiállítást is ő rendezte volna. Amikor erről értesítették, bement a minisztérium illetékes osztályára és közölte, nem utazik Albániába. A hivatalnok a bejelentést rezzenéstelen arccal nyugtázta azzal, hogy akkor más kíséri az anyagot. Majd némi cinizmussal megkérdezte:

– Hová szeretne utazni? Talán Párizsba?

Mire Kohán csak annyit mondott:

– Mártélyra, de gyalog!

Tojástempera

Kohán kortársa, az 1894-ben született Szőnyi István festőművész az 1930-as évektől úgynevezett tojástemperát használt a képeihez. A Zebegényben élő mester képeinek színei – a művészettörténészek szerint – ettől világosabbak, fátyolosabbak, matt felületűek lettek.

Kohántól azonban aki olajtemperával dolgozott, és akitől távol állt a hagyomány ilyenfajta megerőszakolása, úgy vélte, a könnyebb, derűsebb fátyolosabb – vagy ahogy ő fogalmazott: marcipánosabb – színek olajjal is megvalósíthatók. Egy alkalommal mentorának, Supka Magdolnának így beszélt erről:

– Egyik képemen a kenyérszelő menyecske arcának a színe egy kicsit marcipánosabb lett… Pedig sosem vetemedtem a tojástempera festékre – az cukrászat.

Üzenve ezzel egyszersmind a kor elismert festőjének, a szintén Kossuth-díjas

Szőnyi Istvánnak.

Minden Pesten van!

Pár évvel halála és későn jött elismerése előtt Kohán egy Hódmezővásárhelyen őt megszólító újságírónak indulatosan kifakadt, amikor arra kérte őt, mutassa meg a képeit:

– Tanulja meg fiatalember, hogy itt nem lehet képeket nézni, mert képek csak Pesten vannak. És kiállítások is csak Pesten vannak. Tanulja meg, hogy minden Pesten van! Én már megtanultam, velem aztán megtanultatták. Szóval maga itt csak ne keressen semmiféle képet…

Pacsmagolás

Kohán nagyon örült, amikor műtermes lakást kapott a várostól Hódmezővásárhelyen. Végre művészhez méltó körülmények között alkothatott. Segédkezett a lakás berendezésénél, s igyekezett igényeinek megfelelően kialakíttatni. Az ablakokra például olyan függönyt varratott, amely nem engedi át a fényt, mert nem szerette volna, ha éjszaka vagy hajnalban valaki feltekint az ablakára és fényt látva azt mondja: ,,még mindig pacsmagol ez a Kohán”.

Figyelmeztetés

Kohán Gyulán, szülei Kerecsényi utcai házában – ahová idős korukban költöztek – egy szűk, gyér megvilágítású szobában alkotta életműve nagy részét. Megszállottan, szigorú napirend szerint dolgozott. Általában reggel hatkor kelt, kávét főzött magának, azután munkához látott. Soha nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Amikor élete végén, Vásárhelyen a várostól kapott műtermes lakásába beköltözött, az ajtóra kiírta: ,,Ha a csengő nem szól, kérem, senki ne kopogjon. Kohán”.

Drámai búcsú

Balló Margit és Kohán útjai néhány évi együttélés után elváltak. Válásuk kimondása után másfél évtizeddel az asszony az országot is elhagyta. Amikor 1962-ben Orosházán felszállt a vonatra, hogy örökre hátat fordítson Magyarországnak, Kohán kikísérte az állomásra és kérlelte, hogy maradjon, azonnal menjenek az anyakönyvvezetőhöz, s legyen újból a felesége. Balló Margit azonban hajthatatlan maradt. Búcsúzóul Kohán csak annyit mondott neki:

– Azt tudod, hogy most a halott Kohántól búcsúzol?

Hogy a négy évvel később elhunyt Kohán kijelentése mögött önbeteljesítő jóslata állt vagy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta, nem tudni.

Túl későn!

Kohán a Kossuth-díjat – amelyet ,,egész életművéért, különösen a Nemzeti Galériában 1965-ben önálló kiállításon bemutatott alkotásaiért” kapta – már betegen vette át. A parlamenti ünnepségen nem tudott részt venni, ezért Szegeden, az MSZMP Csongrád Megyei Bizottságának a székházában nyújtották át neki 1966. április 2-án.

Az átadási ceremónia előtt Dömötör János, a vásárhelyi múzeum igazgatója bement a sebészeti klinikára, ahol Kohán feküdt, hogy megnézze, milyen állapotban van. Ott Kulka Frigyes professzor közölte vele, hogy a festő nem mehet sehova, vigyék oda a kitüntetést!

– Jó, hogy nem a koporsóba küldenéd utána! – dörrent rá Dömötör.

Végül a professzorral együtt kivitték Kohánt a megyei pártházba, ahol Kállai Gyula miniszterelnök képviseletében az Állami- és Kossuth-díj Bizottság titkára átnyújtotta neki a Kossuth-díjat. A kitüntetésnek ugyan örült, de a hirtelen jött elismerés-sorozatra – a Galériában rendezett kiállításra és a díjra utalva – csak annyit mondott:

– Túl későn jött!

Testvéri szeretet

A Kohán György temetését követő halotti toron, a Kerecsényi utcai házban a meghívottak, mint a héják válogatták és vitték a hagyaték rajzait, grafikáit. Úgy vélték, Kohán halála után áruk a két-háromszorosára nő. Mások hónapokkal a temetés után Kohán testvéreit keresték meg, hogy vennének tőlük képet, de nem volt nekik, s ha lett volna sem adták volna el. Egy műgyűjtő főorvos pedig azt javasolta nekik, hogy támadják meg a végrendeletet. A festőművész egyik öccse azzal hárította el a megkeresést, hogy: ,,…én annál jobban szerettem a bátyámat, hogy az akaratát megmásíttassam.”

Megjegyzés: Árpási Zoltán történetei a Lószag New Yorkban – Anekdoták, történetek Gyuláról és gyulaiakról című könyvében jelentek meg. Gyula, 2024. Magánkiadás.

Kép1-4: Ismert és kevésbé ismert képek Kohán Györgyről. Képek forrása: Szerző

Kép5: Kohán Györgynek 1965-ben, a Magyar Nemzeti Galériában nyílt nagy hatású kiállítása. Ekkorra kezdett elfogadottá válni, hogy a témákat lehet modern stílusban is ábrázolni. A Kossuth-díjat 1966-ban vehette át. Kép forrása: Szerző