Kreatív vita

„Megismételhetetlen színház vagyok, mint minden ember. Szereplőim mindazok, akikkel találkoztam. Ezt a pótolhatatlan és másolhatatlan színházat nagyra tartom mindenkiben.” (Konrád György)

„Közelharc. Írógépfegyverkattogás. Leadok egy sorozatot: robbanó, lőporfüstös, őrült, de pontos képek, metaforák sorozatát. Szívenlövöm a papírt. Főbelövöm a nagyfejű földi logikát. Eltalálom a szavak lényegét, szívét. Tatatatatatata... Dörrenő telitalálatok. Mindhalálig!” (Keszei István)

A palimpszeszt(us) (görög: „újból lesimított”; latinul: codex rescriptus) azoknak a kéziratoknak a neve, melyekben az eredeti szöveget gondosan kivakarták, vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen írni. A papirusz, hártya és egyéb íróanyagok drága mivolta miatt ezt már az ókorban megtették, de fokozott mértékben a középkorban, amikor az ókori klasszikusok műveit is el lehetett tüntetni és szövegükre evangéliumokat és egyéb vallásos tartalmú könyveket írni. Ha aztán az átragasztás és vakarás dacára kicsillámlott az eredeti (alsó) szöveg, akkor a jelenkori filológusok és paleográfusok figyelmesek lettek rá és alkalmas vegyi anyagokkal a felül ragasztott papiros réteget, vagy a vakarás fölé írt szöveget eltávolították. (Wikipédia)

„Nem tudnám (nem bírom) logikailag bebizonyítani, de meggyőződésem, hogy így van: a fájdalom közölhetetlen és kimondhatatlan... a barátom semmi mást nem mondott, csak annyit, hogy tudja... ugyan mi az ördögöt mondhatott volna, a fájdalom teljes odaadást kíván tőlünk...” (Mihajlo Pantič)

Az ember mindig egyedül van, és soha sincs egyedül. Jönnek az emlékek. Egy hegedű búgása a félhomályból - valami kertben, egy dombtetőn Budapest fölött. A gesztenyefák mély illata. A szél. Álmok, amint az ember vállára telepednek, mint fiatal baglyok, szemük felcsillan a félhomályban. Egy alkonyat, mely végtelenül elnyúlik az éjszakában. (Erich Maria Remarque)

Arcomba süllyed a tekintetük. Szemükbe nézek, ők vissza rám, létem falait támogatják. Kérdéseimmel zaklatom őket, tőlük a válasz elmarad. Miért hallgatnak? – tanácstalan vagyok.

Apám szerelmes, hatvanhárom éves és szerelmes az apám, azt mondja, az Isten bassza meg ezt az érzést (kellemes szövege van az apámnak), merthogy ő mindig mindenkit elveszít, akit igazán megszeret, és hát kellett neki egy nála huszonhat évvel fiatalabb nőbe beleszeretni, mondja az apám és én együtt érzőn a vállára teszem a kezem, apukám, az érzéseiről nem tehet az ember, mondom az apámnak, de látom, hogy közben lefelé görbül a szája és barázdált arcáról legördül egy átlátszó könnycsepp.

A vers elhangzott egy ausztrál rádióban is. Remélhetően és bizonyára szintén értő fülekre lel olvasóink körében.

„… és akkor lehunytam a szemem, és a szemhéjam mögött ott volt narancssárgán és zölden a lámpafény, és akkor én azt gondoltam, hogy az a nap, a napot látom, ahogy kibukik a tengerből, hogy forrón átmelegítsen, hogy maga felé húzzon, hogy maga felé rántson, és akkor éreztem, hogy én vagyok a tenger, bennem van a hullám, és éreztem, hogy szétnyílik az ajkam, és valahonnan mélyről feltör belőlem az ének, nem hangosan, hanem úgy ahogy kell, visszafogott, feszes szenvedéllyel…” (Dragomán György: Cry me a river)

„NE LEGYÜNK SOKÁIG BETEGEK. – Óvakodjunk a hosszú betegségtől: mert a nézők a szokásos kötelező sajnálkozás miatt elveszítik türelmüket, ugyanis fáradságos dolog sokáig magunkra erőltetni ezt az állapotot – és azután közvetlenül jellemetek válik számunkra gyanússá, és arra a következtetésre jutnak: »rászolgáltatok a betegségre, szükségtelen tovább erőltetnünk sajnálatunkat.«” (Friedrich Nietzsche: A vándor és árnya.)