Kreatív vita

Talán ha tíz. Vásott kölyök vagyok, a delelő nap gyermeke. Olajos bőröm örül a mézszínű napnak. Szememben zöld napsütés hintál a tenger lágy, habos vizén, meztelenül. Nagymamám mondja, délben nem szabad napra menni. De édes mamikám, engem nem zavar a nap. Feküdj le kisfiam, delelni. Ezzel mamikám bemegy a keskeny dikóra ledőlni, hogy szunyókáljon egyet.

Nyár van. Ülök a góréban. Egy fapuskával játszom. Tsss, tsss, tsss. A magok után kutakodó verebek szétrebbennek a rácsokon át. Magányos kiskölyök vagyok, ábrándozó zöld szemekkel. Lesír rólam a koravénség. Anyámat várom. Boltban eladó. Mit tetszik parancsolni? Mutassak egy másik ruhát? Talán akkor máskor! Legyen szerencsénk! Szóval, olyan udvarias. Néha van olyan érzésem, mintha a vevőket jobban szeretné, mint engemet.

Előre is elnézést kérek tőled olvasóm, hogy életem frivolabb részleteivel terhellek tégedet. Tudod, olyan dolgokba mászom bele, melyek bevallása, álszent világunkban szinte majdnem képtelenség, vagy éppenséggel teljesen lehetetlen. Ha kíváncsi vagy rá, elárulom neked, az irodalomban a legkitárulkozóbb személyiséget számomra Jean-Jacques Rousseau testesíti meg a Vallomások című önéletrajzi kötetében (irodalmi munkássága mindig is nagyobb hatást tett rám, mint a filozófiai, talán még A magányos sétáló álmodozásait sorolnám ide). Casanova könyve, a Szökés az ólombörtönből című, őszinteségében össze sem hasonlítható Rousseau monumentális munkájával. Ugyan részletesen beszámol a hódításairól, de semmit ki nem ad a legbensőbb titkairól. Rousseau nem volt nőcsábász, de a Vallomásokból mindent megtudhatsz egy magányos, vagy majdnem magányos ember legeslegbensőbb gondolatairól.

Mély fájdalommal közlöm, ha tetszik, ha nem, eljön a világvége. Igaz ugyan, hogy erre vonatkozóan kevés tárgyi bizonyítékkal rendelkezem, de azok, akik többel, ők időnként felröppentik a hírt, hogy a Föld elérkezett a végállomásához. És ez pont elég ahhoz, hogy egy-két hétre, hónapra garantálva legyen a rettegés hőfoka. Aztán a megjósolt időpontban marad minden a régiben, a pszichiátriák kezeltjei megcsappannak.

Képzelete határtalan. A költő: „El akarta hinni, hogy az élet szép, hogy még nyílnak nárciszok, születnek még kiscicák, hogy nem kell félni a holnaptól, hogy lesznek még pillangók (...), lesz még nyár és lesz még szerelem a világon.” (Zakály Viktória)

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” (Sylvia Plath)

1827. március 27-én, a zeneköltő halálát követő napon, a hagyatékát lajstromozók, érdekes Beethoven-levélre bukkannak: egy ceruzával írt szerelmes levélre, amely a Heiligenstadti végrendelet és két női miniatűr arckép társaságában rejtőzik egy titkos fiókban. Három részből áll (ezért is tartották sokáig három külön levélnek), Beethoven ugyanis egy bizonyos július 6-án, hétfőn reggel kezdi írni, aztán este folytatja, s csak másnap reggel fejezi be. A levélen évszám és helymegjelölés nincs, a címzett neve sem szerepel rajta. A levél érdekességét fokozza, hogy Beethoven hagyatékában maradt fenn. El sem küldte talán, vagy mégis, csak később visszakapta? Nem tudjuk. De becses emléke volt, annyi bizonyos, hiszen haláláig nem vált meg tőle.

„Mintha a világ minden varrótűje feltámadt volna, és szárnyasan és csőrében zöld cérnával röpdösne, és összeöltené a föld nyomorult rongyait. És egy hatalmas tüsszentés csiklandozná édes ujjaival a fák torkát. Vakító ingek vasárnapja. Az idő korsója tele a napsütés arany sörével. Szerszámait kirakja a fűre a tavasz, és fényesre köszörült szeleivel – megengedi kisasszony? – kivágja az ősz szálakat a világ hajából.” (Orbán Ottó: Pohár)

Hiába, eljött a pillanat, és utaznia kellett. Ha tetszett, ha nem, és neki nem tetszett. Balatoninak vallotta magát, a vitorláktól átszőtt víz, a bakonyi hegyek felől érkező szelek vándorának. Ugyan, mit keres ő, az igazi vízi lány, ahogy a cseh nyaraló vendégek mondták, „szlecsna vodá”, az Alföld vidékén, a mindent és semmit átpásztázó szem vándoraként. Az, Petőfihez illik, a síkvidék rajongójához. Ja, persze, Petőfi már régen nincs, az Alföld maradt, csak a gémeskutak tűntek el. Elkorhadtak, beleszunnyadtak a megsemmisülésbe, megette őket az idő vasfoga, és a mindent modernizáló akaraté.

Megrezzent, mikor a háta mögött megszólalt az ismerős hang, eljössz velem, kisfiam, kérdezte az öregasszony. Éppen a napot bámulta az ujjai között, melyek a harsány fénytől teljesen áttetszővé váltak, előtte meg a fiúkat leste a kerítésen keresztül, akik vidáman rúgták a futball-labdát. Balogh Sanyi hívta is, na gyere már, nincs középhátvédünk. A kisfiú nagyon szeretett volna közéjük állni, de a múltkor is az első nagyobb futás után leállt a lélegzete, s órákig alig kapott levegőt. Látszólag hanyagul szólt vissza, á, most semmi kedvem hozzá.