Kreatív vita

Ez pedig régebben történt.

Valamilyen bogár megcsípte a lábamat, és egy irdatlan, ronda és fájdalmas seb keletkezett a helyén. Két nap múlva már igazán elviselhetetlenné vált a helyzet. A sebészeten az orvos kitisztította és bekötözte a sérült részt. Visszarendelt kötözésre. Csütörtök volt, s azt mondta, szombaton levehetem saját kezűleg a kötést, minden rendben lesz. Utasítása szerint jártam el, reggel leszedtem a kötést. Délben a lábam elkezdett dagadni, és csak egyre csak dagadt. Este hatra már a bokám és a térdem egyforma méretűre fejlődött. Mutattam az én páromnak, aki csak annyit közölt: ügyelet. De hova? A közelünkben lévő ügyeleten nincs sebészet.

Kitaláltam: megkérdezem a mentőket. Megtudtam tőlük a teendőt: irány a János kórház. Taxival mentünk, vezetője szerint a traumatológiára kell menni, mert ő mindig oda viszi az embereket. A lábam meg csak dagadt.

A traumatológián volt minden: törött kéz, láb, bevert fej áés így tovább. Ülőhely viszont nem volt, Gyuri szépen odatámasztott a falhoz. Jött egy nővér, az én párom megkérdezte, hogy „jó  helyen járunk-e, mert a feleségem....” A nővér közölte, üldögéljenek tovább, nyugodtan.

Az idő telt-múlt, a lábam dagadt. Egy következő nővér ránézett a lábamra, s máris utasított: menjünk a sebészetre, de azonnal. Aki nem ismeri a János kórházat, annak mondom, hogy a traumatológia és a sebészet igen távol fekszik egymástól, ráadásul már sötét volt. Odakinn meg világítás semmi, viszont sok öreg fa van, nagy lombbal. Megkérdeztük a portást, hogyan juthatnánk célba. Megmondtuk, vakok vagyunk. Kaptunk is segítséget, míg éltek, nem találjátok ki, hogy mit. Kaptunk egy térképet...

Megköszöntem, s mondtam, ezt a kincset nem tudjuk hasznosítani. Megjött a egy másik, felmentő portás, aki kikísért a megfelelő járdáig, s lekünkre kötötte: el ne hagyjuk a járdát,  mert az a főbejárathoz vezet, s nem több egyetlen kilométernél az út. Na, nincs más hátra, mint előre. A járda keskeny volt és csupa hepehupa, dagadó lábbal igen nagy kihívás volt.

Odaértünk, már csak egy emeletnyi lépcsősort kellett leküzdeni, nehezen bár, de ez is sikerült. Megérkeztünk a zárt ajtóhoz. Már csupán a csengőt kellett megtalálni, nézéssel, tapogatással, hát, az is sikerült. Megjött a nővér. Ránézett a lábamra, „hívom az orvost”, közölte, és elszáguldott. Csoda jó hely volt, mert rengeteg üres székez találtunk, így leülhettem.

Megjött az orvos. Akkor meg felállni volt nagyon nehéz. Amikor bementünk, az orvos megkérdezte: kocsival jöttek? Ezt azután kérdezte, hogy mondtuk: vakok vagyunk. Felterelt a magas vizsgáló ágyra, felvágta a sebet, kipucolta, baromira fájt. Felírt valami antibiotikumot, s közölte, azonnal váltsuk ki, a Délinél van éjszaka is nyitva tartó gyógyszertár, és azonnal vegyem is be az elsőt. Parkoljunk a nem emlékszem milyen utcában, ott mindig van hely, ne kelljen körözni. Remélte nem parkolunk túl messze, mert a járás nehéz lesz, és otthon se járkáljak, csak a WC-re. Hívtunk taxit. A vezető nagyon rendes volt, lekapcsolta az órát, és a gyógyszertári várakozást nem terhelte ránk.

Mit szólnak?!