Címlap

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Koszta Rozália Művészetének Tisztelői!

Elöljáróban két dátumra szeretném felhívni a figyelmüket:

Az első: 1993-ban a már haldokló Rozó – ahogy mindenki ismerte – díszpolgári címét többek között azzal utasította el a képviselőtestület, hogy a Szovjetunióban szerzett diplomát. A másik dátum: 2015. Megalázása után közel húsz évvel kései elégtételt kapott a születése 90. évfordulója alkalmából rendezett itteni kiállításával. Ezzel a tíz évvel ezelőtti kiállítással a dolgok a helyükre kerültek, s most újra itt lehetünk Rozó jelképes műtermében, s emlékezhetünk rá, 32 évvel a halála után.

Rozó a Galbácskertben született. Mélyszegénységből indult, ősei mezőgazdasági cselédek, úgynevezett tanyások voltak. Sokfelé laktak, mert – elegendő lakbér híján – állandóan költözniük kellett, így ahogy egyszer nekem mondta: „az egész város a miénk volt.” Minden, a régi házak, a kucsmás parasztok és a fejkendős nénik, vagyis az a 20. századra maradt, búcsúzni készülő 19. század ott vannak a képein. Mindaz, ami Gyula volt.

Rozó 1949-ben a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg tanulmányait, de az első évfolyam befejezése után a leningrádi Ilja Rjepin Művészeti Akadémia hallgatója lett. Tisztázzuk: nem a Vörös Hadsereg Tengerészeti Főiskolájára járt, hanem egy olyan művészeti intézménybe, amely rokonszenvezett az orosz művészeti iskolák és a szovjet előtti időszak progresszív hagyományaival. Diplomamunkáját, az itt látható Földosztást is Leningrádban festette. Azt mondta róla: az „enyéim életét tükrözi, szeretem az egyszerű embereket, köztük érzem jól magam.” A festmény ugyan a szocialista realizmus határát súrolja, de az orosz realisták hatását tükrözi.

Bár nyilván nagy hatással volt rá az akkori szovjet piktúra, hazatérve kilábalt a szocreál világából, s látás- és megjelenítési módjában a realizmus felé fordult, amihez élete végig hű maradt. Műveinek legfőbb sajátossága az egyszerűség, amely a formák határozott körülírásában és a színek keveretlen tisztaságában nyilvánul meg. Kevéssé érdekelte a világ térbelisége, sokkal inkább a síkba terített formák foglalkoztatták. Festészete idővel mind karakteresebbé vált, markáns színvilág, az erős zöld és kék jellemzi képeit. A formákat gyakran zárta kontúrokkal.

 Festői érdeklődése – témáit tekintve – kezdettől szűkebb környezete, a hétköznapok világa felé fordult, leginkább az emberi alak és arc foglalkoztatta, szívesen és gyakran ábrázolta szüleit, állított emléket őseinek. Gyakran festett tanyákat, tájakat, s gyulai utcarészleteket. Kevesen tudják, hogy a városban csak azokat az utcákat és azok házait festette meg, ahol lakott.

„ A Görbe utca már csosszanva jár, a bolond Mári foghíjas nyomán” – olvashatjuk Simonyi Imre Gyulai utcák című versében. S nekem Rozó egyik- másik képén visszaköszön az akkori Görbe utca. Itt a falon egy gyulai ház, ha áll még egyáltalán, talán épp a Görbe utcából, a Sáros, a Szép vagy a Szélső utcából, amerre Rozó egy időben a szüleivel lakott. Amott egy tanya, a fal vakító fehérsége, a fű zöldje egészen elképesztő, mellbeverő tisztaságot sugall. Olyasfélét, amilyennek a poros alföldi utakon szekerező a kiadós zápor után a levegőt érzi.

– Tudja, ez a tanya Hódmezővásárhely felé van, az út mellett bal oldalon – mondta egyszer Rozó az egyik ilyen képről.

– Nem tudom – válaszoltam – pedig már ezerszer jártam Hódmezővásárhelyen, arrafelé az egyik oldalon, vissza a másikon. A tanyát mégse láttam. Nem volt hozzá szemem, vagy már rég a földdel tették egyenlővé. Nos, ebben volt Rozó egyik legfontosabb önként vállalt küldetése: megörökíteni az elmenőt. Világban, házban, emberben egyaránt. Felmutatni azt a szorongattatásban élő, Európától történelmi okok miatt olyan távol élő kelet-európai népet és környezetét. Mint valami szentséget, az utolsó pillanatban.

Okkal írta róla Ember Mária újságíró, akihez szoros barátság fűzte, hogy „Koszta Rozália nem szereti az Alföldet, Koszta Rozáliának a vérében van az Alföld. Az a nagy kerek ég, az a tág szemhatár, azok a távlatok edzették tekintetét, nevelték tömbökben való látásra, teszik monumentálissá festészetét.

És az erős színek. Egymás mellett a kék meg a zöld. A pipacspiros és a narancssárga. Akárcsak a természetben, ahonnan Koszta Rozáliának volt bátorsága átemelni őket.”

Rozót a festészet már gyerekkorban elbűvölte. A Galbácskertben látott először paletta előtt álló festőket, Kohánt, a kis Szilágyit, Bíró Györgyöt és másokat. Később, ahogy erősödött benne a festészet iránti vágy, ő is József Dezső iskolájába járt.

 Húszéves volt, amikor első munkáit félve, reszketve, de tele reményekkel megmutatta Kohánnak.

– Szegény volt. Semmit nem tudott segíteni, de biztatott – így élt Rozó emlékezetében első találkozása a nála 15 évvel idősebb Kohánnal. Kapcsolatuk a későbbiekben is megmaradt, jó barátságban voltak egymással. Kohán kedvelte őt, de saját művészetét többre tartotta az övénél. Rozónak leningrádi diplomával a zsebében nagy volt a támogatottsága és széles körű kapcsolatrendszere. Ennek ellenére kitüntetésekben, művészeti díjakban ez nem fejeződött ki.

A mellőzött és nyomorgó Kohántól egyszer megkérdezték, miért nem hagyja, hogy Rozó a hóna alá nyúljon? Öntudatosan visszakérdezett: ,,Nekem Rozó?” Hogy megjegyzése eljutott-e Rozóhoz vagy sem, nem tudom, de tény, hogy amikor Kohán meghalt, Rozó gondozta a hagyatékát nagy odaadással, és haláláig sokat tett emlékének ápolásáért. Anekdota számba megy, hogy amikor Kállai Gyula miniszterelnök 1968-ban megtekintette a Kohán-hagyatékot, Rozó felküldte a kormányfőt egy létrára azzal, hogy onnan jobban látja a nagy méretű képeket. Kállai egyébként rajongott Kohán munkáiért, hatvanadik születésnapjára a felesége szerette volna megvásárolni a Finta Dezső mindszenti orvos tulajdonában lévő Mártélyi naplemente című festményt, ám hiába kínált érte komoly összeget, a doktor nem volt hajlandó megválni tőle. Nem véletlen, hogy Kállai Gyula hivatali ideje alatt helyeztek el egy nagy méretű Kohán-festményt a kormány üléstermében, amit azóta sajnos eltávolítottak.

Az út, amelyet Rozó bejárt nem volt könnyű. Így vallott erről egyszer: „apám analfabéta volt, anyám csak a nevét tudta leírni, (…) érlelődött bennem, meg kell próbálnom a lehetetlent. Itt maradni Gyulán, ahol sok tehetség született vagy formálódott, de a vidék, a soknemzetiségű emberek – magyarok, németek, románok – különleges karakterűek, ki festi meg őket, nem tűnhetnek el nyomtalanul. Nem volt könnyű, kemény munka várt rám. Visszatekintve nem is értem, hogyan maradtam talpon? (…) Amikor a festői pályám elkezdődött, Gyula még az Isten háta mögötti helynek számított. Ennek ellenére visszajöttem, mert bárhová szökik az ember, önmaga elől úgyse menekülhet. Szüleim szeretete és gyerekkorom minden emléke ide köt. Itt találkoztam azokkal az emberekkel, akiket meg kellett festenem. Kerestem rajtuk a jeleket, amelyeket a sors, a szenvedés és a gyöngédség vésett beléjük. (…) Sokat köszönhetek ennek a tájnak, befogadtak, kenyeret adott, elismerést, kiállítási lehetőségeket.

Dolgozhattam, tehettem valamit a városért. Együtt lélegeztem a várossal, s ha Gyulát az itt élő polgárok teszik széppé, otthonossá, büszke vagyok, mert közéjük tartozom.

Gyermekként sokat szenvedtem itt. Nem kaptunk semmit a várostól, csak annyit, hogy itt élhettünk. Mégis, engem elzavarni se lehet innen.” – mondta egy alkalommal. S ha csak az itt látható munkáin keresztül ismernénk, akkor is elhinnénk neki. Mert mindegyik képe ezt a ragaszkodást sugallja. A már említett házak és emberek, az itt végbement változások ábrázolása, a gyermek portrék és a gyulai nagyságok Dürer, Erkel, Kohán, Erdős Kamill és a többiek megfestése. Ha élne, biztosan a Nobel-díjas Krasznahorkait is közéjük sorolná.

Tudjuk, ahhoz, hogy egy alkotó ember itt élje le az életét, a fővárostól 240 kilométerre, ahhoz – ahogy Simonyi írta – kell némi szalonspicc, mert itt jobbára csak a saját ítéletére és a környezete megbecsülésére számíthat az alkotó ember. Az örökkévalóságba besétálni is nehezebb innen. Hál’ istennek elmenni is. Ezért maradt és dolgozott itt Rozó.

Koszta Rozó Hajdik Antallal kötött házasságának zátonyra futása, 1960 után egyedül élt, de nem magányosan. Sok barátja volt, s ettől kezdve még inkább az alkotó tevékenység, a közéleti elfoglaltság és a művészetszervezés hármassága töltötte ki az életét. Mély embersége, szerénysége, halk szava sok apró sérelmet temethetett el magában.

Aktív közösségi szereplő volt, a helyi és a megyei kulturális-művészeti élet megkerülhetetlen alakja, művészeti kör vezetője.

Minden ilyen kiállítás harc a feledés ellen. Koszta Rozália képeiből és Bede Anna költő azokhoz fűződő verseiből 1990-ben csinos kis kötet jelent meg Bozótból csillag parázslik címmel. Egy út közben pihenő fejkendős asszonyról szóló Útközben című verse a következő sorokkal zárul: „s nem látom többé e tanyát, / e hét szelíd árnyékú fát, / bársonypuha földeken át / nem járhatok meg- megpihenve: / ember-világom itt hagyom, / s új világokra virradón / megpihenek egy csillagon / útközben, ballagván a mennybe.”

Igen, Rozó már több mint három évtizede a mennyekben van, s a mi dolgunk, hogy időről időre a gyulaiak elé tárjuk Rozó fejkendős asszonyait, tanyáit, szelíd árnyékú fáit és bársonypuha földjeit, amelyeken időnként megpihent.

A Gyulán született vagy itt élt művészek, Bíró György, Felek Gyula, Gyulay László, József Dezső, Kiss Sándor, Técsy László, Szilágyi István, Szamossy Elek és mások munkásságáról vajmi keveset tudunk, legyünk őszinték, az átlag gyulaiak semmit. Ne hagyjuk, hogy Koszta Rozó is az ő sorsukra jusson! Ez a kiállítás egy újabb fontos lépés ahhoz, hogy ne így történjen.

A kiállítást ezennel megnyitom.

Kép1: Gyulán, a Kohán Képtárban, 2026. február 15-ig látható a Koszta Rozó 100 kiállítás. Kép forrása: Kohán Képtár Facebook-oldala

Kép2: Koszta Rozália (Gyula, 1925. február 21. – Gyula, 1993. október 8.) festőművész 1978-ban. Kép: FORTEPAN / Erdei Katalin. Kép forrása: Wikipédia

Kép3: Koszta Rozália festőművész emlékére, 2001-ben állítottak emléktáblát Gyulán, egykori, Béke sugárút 48. számú lakóházának homlokzatán. Kiss György portrédomborműves emléktábláját 2001. október 21-én avatták. Forrás és kép: Köztérkép – Wikipédia

Kép4: Koszta Rozália sírja Gyulán, a Román Ortodox Temetőben. Kép forrása: Gyulai Panteon

Kép5: Dr. Árpási Zoltán újságíró mondott megnyitóbeszédet Koszta Rozália emlékkiállításán, a gyulai Kohán Képtárban, 2025. november 27-én. Kép forrása: Kohán Képtár Facebook-oldala