2021. február 26., péntek,  Edina
 
 
 
 

S a többi...

[S a többi...]
2021. január 04., hétfő
Mit mondott Simonyi Imre Gyulán?
Visszatekintés 1991-re - A költő 2020-ban száz éve született
Szerző: Sz. M.
A város első, rendszerváltás utáni díszpolgára, Simonyi Imre költő október 23-án délután az ünnepi képviselő-testületi ülésen a rá jellemző fanyar és önironikus mondatok kíséretében vette át a kitüntető címet. Az alábbiakban rögtönzött beszédét közöljük, szerkesztett formában.

Simonyi Imre síremlékének részlete Gyulán, a Szentháromság temetőben. Kiss László György alkotását 1997-ben avatták fel. Kép: kozterkep.hu

 

 

 

Tisztelt Közönség!

Kissé zavarban vagyok. Készültem arra, hogy itt valamit mondjak, miután megtudtam, hogy mi vár rám. Hát most elmondok egy egysorosat. Ehhez tudni kell: a Dob utcában laktam 56—58 évig. Így hangzik az egysoros: „Gyula, Dob utca 6., egyszemélyes fegyenctelep.” Ez kivetül keletkezése előttre és utánra és napjainkra, és mindörökké, ámen... Ez volt az én gyulai élményem. Ezért nem egészen értettem, hogy miért kaptam ezt a díszítményt. Lévén, hogy vadhajtásnak hittem itt magam, meg giz-gaznak. Díszvirágnak semmiképp. Ezt éreztette is velem évtizedeken át ez a település, mert rég nem város, csak település. Előszedtem néhány írásomat, hogy majd elmondom. Untatnám magukat. Ha azt mondom, hogy egyszemélyes fegyenctelep, elmondtam mindent. Még egyszer segítségül hívom — életemben utoljára — bizonyos Márai Sándort, akiről már két éve nem szoktam beszélni, miután minden félhülye róla beszél. Azóta én beszüntettem. Amikor csak én mertem kimondani a nevét, akkor mindenki lapított. Márai Sándornak egy ideillő kis passzusát, a Szegények iskolájából kiemeltem. Hogy is mondja? „Ekkor tudtam meg, hogy életem célja semmi esetre sem a karrier, semmi esetre sem a módosított aljasságok és ügyeskedések összessége, amit általában pályafutásnak szokás nevezni. Hanem egyszerűen csak annyi, hogy mentől kevesebb súrlódással és horzsolással, mentől bensőségesebb ismereteket szerezzek a világról. Ehhez kissé oldalt kellett állnom. Félre kellett vonulni mindattól, ami az életben a sikert jelenti. Úgy vettem észre, hogy a siker a legostobább, alacsony rendű teljesítmények jutalma, míg az igazi bölcsek, az egészen finom emberek és a nagy szellemek oly keveset törődnek a sikerrel, mint hiányzó nadrággomblyukkal. Nem bírom megérteni, mi örömük telhet szellemi képességekkel megáldott embereknek egy jó indulatú halkereskedő tájékozatlan lelkesedésében, egy tájékozatlan esztéta idomtalan dicséretében.”

Ez volt Márai Sándor, akiről én mostanában már nem szoktam beszélni. Tehát a halkereskedő és az esztéta között kitette az egyenlőségjelet, ebben is teljesen igaza van, mint mindig, mindenben. És itt van az a pont, ahol ez erősen passzol az én mai napomhoz és állapotomhoz. Nem értem, ez az igazság. Én voltam a rossz fiú, én voltam a csúnya, én voltam a hivatásos csavargó, én voltam a kislányok elcsábítója, a bizalmukkal való visszaélő. Hogy lehet egy kislány bizalmával visszaélni? Nem tudom. Miben bízhat például egy nagylány? Férfirelációban. Abban, hogy előbb-utóbb a férfi hanyatt dönti. Na most, ha ez nem következik be, akkor hiába volt a bizalma, a férfi visszaélt a bizalmával. Másképp nem tudom, hogy lehet visszaélni egy lány bizalmával. No én sok lány bizalmával éltem többek között vissza. Mi van még? Tulajdonképpen semmi nincs más, hogy írtam egy olyan prózaverset, aminek az volt a címe, hogy Harmadosztályú temetés. Ott játszásiból magamat neveztem ki hullának, bele is feküdtem a koporsóba, aztán később lepöccintettem a koporsó fedelét és mindenki csodálkozására valami ismeretlen égtáj felé elgyalogoltam. Ez a Harmadosztályú temetés. Abban van egy pillanat, aminek örülök. Mondom, akkor még játszásiból haltam meg, most már nemsoká igazándiból, mindenki megkönnyebbülésére. Akkor így fogalmaztam meg, mi voltam én ebben a városban: „forgalmi akadály”. És íme, most elhárultam. Hát hölgyeim és uraim, most bejelentem, én most elhárulok. Isten velük, érezzék magukat továbbra is jól és tekintsék úgy, hogy mi sem történt.

Az idős költő beszéde után felállt, és egy fiatal lány karjába kapaszkodva elhagyta a dísztermet.

Lejegyezte: Sz. M.

 

Simonyi Imre száz éve született

Simonyi Imre (eredeti neve Szmola Imre) Simonyifalva, Partium, Arad megye, ma Románia 1920. szeptember 14. – Gyula, Békés megye, Magyarország 1994. február 10.  József Attila-díjas költő (1974).

Édesanyjával 1926-ban Gyulára települt át. Itt érettségizett 1940-ben, 1940-1944 között tisztviselő, ,,szellemi ínségmunkás”. Nevét Simonyira változtatta. A bevonulás megtagadása miatt 1943-ban hadbíróság elé került. A katonai behívó elől 1944 szeptemberében elrejtőzött.

Az Alföld című újság szerkesztője volt 1945-1949 között, a Gyulai Kis Újság felelős szerkesztője 1946-1949 között. Az újság megszűnésével 1949-ben munka nélkül maradt. Segédmunkás, napszámos Budapesten 1952-1956 között. A gyulai Hírlap felelős szerkesztője 1956-1957 között. ,,Ellenforradalmi” tevékenységéért letartóztatták 1956. december 17-én, majd Kistarcsára internálták. Figyelmeztetéssel szabadon bocsátották 1957 elején. Ezután ismét segédmunkás Budapesten. Gyulára 1967-ben költözött vissza. Csaknem 30 év után, 1985-ben a Békés Megyei Népújság közölte Kohán György című versét.

(Forrás: Wikipédia)

 

Simonyi Imre díjai

1974 – József Attila-díj II. fokozata

1980 – A Munka Érdemrend ezüst fokozata

1987 – Artisjus-díj

1988 – a Művészeti Alap díja

1991 – Déry Tibor-díj

1991 – Gyula díszpolgára

(Forrás: Wikipédia)

 

 

Sz[őke] M[argit] lejegyzésében az írás a Békés Megyei Népújság, 1991. október 25-i számában jelent meg.

Megjelent Árpási Zoltán: Költő, az innenső parton című interjúkötetében, Arad, 2008. – Irodalmi Jelen Könyvek.



<
+
>
Kérjük, hogy a nagyobb méretben való megtekintéshez kattintson a képre!


A hozzászólás csak regisztrált felhasználóknak engedélyezett.
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!

Cikkel kapcsolatos hozzászólások, észrevételek:

Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.