Publicisztika

A történelem forgószínpadán folyamatosan változnak a színpadképek, de vannak olyan díszletek (jelenségek), amelyek az emberiség históriájának örökös mozzanatai. Ilyen például a háború, az emberi együttélés múlhatatlan drámája. A fegyveres konfliktusok, csaknem folyamatosan vannak jelen az emberiség életében, ilyenképpen napjainkban is.

Az orosz hadsereg átlépte Ukrajna határait; Putyin elnök parancsára megkezdődött a háború. Rettegés, bizalmatlanság üli meg az ukrán nép lelkét, mind többen válnak áldozatává a fegyveres harcoknak: meghalnak, vagy idegen földre menekülnek a háború okozta szenvedések elöl. Vannak narratívák, amelyek hangoztatják: Ukrajna rászolgált az oroszok haragjára, és sorolják, milyen cselekedetekkel, történelmi vétkekkel váltotta ki Putyin elnök haragját a szuverén állam. Noha van igazságtartalma a vádaknak, arra azonban nem adnak okot, hogy Oroszország gyilkos háborúval orvosolja sérelmeit. A háború nem megfelelő eszköze az államok közötti konfliktusmegoldásnak. Ennek bizonyítéka a 20. század két nagy háborúja is.

Békésen hajtottuk fejünket este álomra, reggel meg, miután a korai híreket hallgattuk, azzal szembesültünk, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Elképedve meredtünk magunk elé, hiszen néhány nappal előbb azt hallottuk Putyin elnök kijelentéseiből, hogy Oroszországnak nincs szándékában megtámadni Ukrajnát, a határaihoz kirendelt hatalmas orosz haderő, pusztán hadgyakorlat részét képezi. Előre bocsátom, sem politikai, sem katonai szakértő nem vagyok, nem hogy nem vagyok, egy icurka-picurkát sem értek hozzá, pusztán a hírekből, a hallottakból állítottam össze egy látleletet, amit ebben a „zárójelentésben” foglalok össze.

Választásra készülnek országunk választójoggal rendelkező polgárai. Arról fognak dönteni, kik legyenek a törvényhozás, az országgyűlés tagjai. A szavazást kampányidőszak előzi meg, azzal a céllal, hogy a jelöltek és a pártok megszerezzék a szükséges szavazatokat.

Niki, az eltűnt gyulai kislány olyasmikről is gondolkodásra késztet bennünket, amikre amúgy oda sem figyelnénk. Amíg nem hallottunk hírt az esetről, vajon mennyivel kevesebb gyulai, kisgyermekes szülő jutott arra a következtetésre, hogy a mindennapok rohanásában is meg kell szerveznie kisfia, kislánya biztonságát? S elegendő lehet mindez például elszánt bűnözők ellen? S ki tudja, a lesújtó történet megérintette-e a sokk „epicentrumától” egyre távolabb élőket is? Vagy úgy hiszik, velük nem eshet meg ilyesmi? Az is kérdés — főként az önmarcangolást kevésbé kedvelők számára —, normális dolog-e az (messze a sötétnek kikiáltott középkortól), hogy szinte rettegve kell utcára engednünk gyermekeinket?

A jelenlegi, világméretű járvány idején, naponta szembesül az ember azzal a nem kis fejtörést okozó kérdéssel: oltással, vagy oltás nélkül? A kérdések halmazában az az aggály fogalmazódik meg az emberekben, vajon mennyire megbízhatóak ezek a vakcinák, feltalálóik vajon elegendő felelősséggel és biztonsággal állították elő az oltóanyagokat? Ennek apropójaként szántam ezt az írást, mintegy párhuzamot állítva, az orvostudomány léptékében mérve, száz évvel előbbi kutatási eredményre. Mi is történt száz évvel ezelőtt, az emberiséget sújtó megannyi betegség közül, az egyik legádázabb, kezelés híján halállal végződő 1-es típusú cukorbetegség, azaz orvosi nevén, diabétesz területén?

Az újév előtti néhány napban, majd minden ember visszalapozza az elmúlt egy év örökül hagyó történéseit, benne a jót, a rosszat, amiket átélt. Események sora pereg le a visszaemlékezőben, melyeket örömök, fájdalmak, küzdelmek, a világ zaja, pere, s az immár két év óta tartó, az egész világot megrázó járvány tette meghatározóvá. Miközben elmélkedünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy olyan csodálatos teremtés részeseiként létezünk itt a Földön, amelyben az egyes ember élete nem egy tömegtermelés sablonja, nem az „egy kaptafára készülő” sorozatgyártás terméke, hanem minden ember az öröklött génjeivel érkezik, majd az őt ért körülményekre, környezeti hatásokra, azok feldolgozásával teszi magát egyedivé. Természetesen, ez az egyediség válhat előnyére, de válhat hátrányára is az embernek, attól függően, hogy, mit választott ki a hatásokból, mit tett magáévá belőlük, amelyek később építik, vagy rombolják az életét. Az újév küszöbén hajlamosak vagyunk a nosztalgiázásra, arra, hogy visszamenjünk múltunk azon szakaszába, amelyet értékesebbként, ígéretesebbként éltünk meg, mint a magunk mögött hagyott évet.

Ennek az írásnak a kezdetéül Martin Heidegger német filozófus döbbenetes kérdését a gondolkodásról, a Lét és idő című könyvéből idézem: „Melyik félelem lesz nagyobb ma, mint a gondolkodástól való félelem?” Lehet mondani, ez üzenetértékű kérdés napjainkra. Nézzük csak meg közelebbről, mi is történik mostanság a tájékoztatásban? Jószerével a pillanat töredéke alatt, hírek özönével bombázzák az embereket különböző csatornákon, amelyek nézhetőek, olvashatóak. Ezekről a hírcsatornákról sok mindent megtudhat az ember, de egy valamit semmiképp, még pedig azt, hogy mennyire igaz, vagy mennyire nem a közlendőjük. De tényleg igaz lenne ez az állítás?

„Beteg a világ, nagy beteg...” Sóhajt fel egyik karácsonyi versében Ady Endre, 1899-ben. A nyugtalan, szabad lelkű fiatal költő az útkeresés szorongásának, a békésebb élet utáni vágyakozásának búsongó hangja ez. A 19. század végén, amikor új századba hajlott az esztendő, a szilveszteri köszöntőkbe az az ábránd csillogott, hogy a kitáruló 20. század a humanizmus százada lesz. Mint ismerjük, ez az álom elszitált az időben... Másfél évtized múltával már fegyverropogás zavarta meg a” boldog békeidő” csendjét. A háború poklában emberek millióinak legdrágább kincse, az életük lett az enyészeté. Aztán elhallgattak a fegyverek. De nem volt tartós a némaság, téveszmék és harci kürtök hívtak ölni újfent embermilliókat. Évek múltán, a hamvakon és az országok romjain épülni kezdett a békésebbnek remélt új világ. Bár nem süvöltöttek lövedékek, de az emberek közötti együttműködés békéje álom maradt. A vágyva várt „örök béke” éledő termése a hidegháború sarkvidéki viharában fagyhalált szenvedett.

Mondják, az ember egész életében tanul, legfőképpen azért, hogy el ne tévedjen az információk ingoványában. Be kell látni, bizony nagyon sokan nem az észbeli hiányosságuk, sokkal inkább restségük, vagy közönyösségük okán, szellemi erőfeszítést nélkülözve válogatnak az olvasott sorok, események között, netán még mellőzik is mindezeket. De még az sem kizárt, hogy az agresszív erők sodrásába kerülnek. Összességében ki lehet jelenteni, ezek feldolgozási lazaságok, amelyek túlhajtottság, időhiány, perclét miatt, korunk jellemző tünetei. Következménye, hogy nagyrészt ösztönből, érzelemből, indulatból választanak, hoznak döntéseket az emberek, amelyek komoly veszélyt rejtenek, elbizonytalanítanak és további kétségekbe sodornak. Fontos lenne, hogy elgondolkodva, átrágva a dolgok értelmét, hasznos következtetés legyen a végeredmény. Sajnos az is elképzelhető, hogy az emberek nagy hányada vonakodik szembesülni az aggasztó, nehezen értelmezhető hírektől, mert azok fáradságba, szellemi vesződségbe kerülnek, pedig éppen ezzel kerülik ki a helyes választást.