Publicisztika

A napjainkig tartó létidőben, Európa egészét nem borítja lángba háborús viszály. A fémes fegyverek helyett ma más eszközök töltik meg az erőszak-arzenált: mesterien kimunkált nyelvi háború fosztogatja a humánum szálait. „ A „szófegyverek,” mint például a hamis állítások, rágalmak, a gyűlölet beszéd szavai és építményük, az eldurvult közbeszéd, lettek okozói az emberek közötti viszonyok romlásának, életérzésük mélaságának. Ezek az erőszakot magukban ringató harci eszközök, - sokszor pártpolitikai oltalom alatt - termékenyen roncsolják az ellenségnek bélyegzett, ellenfél karakterét és a társadalmi lét szövetét. A gyűlöletbeszéd szavai komótosan ölnek, és álnokul érlelik az emberek közötti indulatokat, melyek aztán szerkesztői lehetnek az erőszak terének.

Evégből a fiatal Ady Endre napjainkban is írhatná: „Ember ember ellen csatázik/ Mi egyesítsen nincsen eszme... ”, és akár azt is megfogalmazhatná, hogy az emberi együttélés törvénye, erkölcse, veszve. A társadalmi viszonyok egészét jelentősen befolyásoló erkölcsi eszmények, szabályok észlelhető tekintélyvesztése együtt jár az egyének lelkiismeretének, mint belső hangnak a „halkulásával” is. Ennek okán a cselekedetek, illetve azok következményeinek megítélésében másodlagossá válnak az erkölcsi megfontolások, és mindjobban az önérdek határozza meg a társadalmi viszonyokat, az egyén lelkiismeretének ítélő erejét. Ezáltal zavar támad az egyének, közösségek közötti viszonyokban és a társadalom működésében is. Az önérdek uralta térben a láncait veszített önzés szilaj életelvet szül. Jelesül: „mindent szabad, ami érdekemben áll”. Ennek nyomán tombol az individualizmus, amelynek zsarnoksága alatt az egyén már nem az „igazságot”, hanem „önigazát” keresi. A gyengélkedő állapotba került erkölcsi viszonyok között a szabadság határait már nem a felelősség és nem a szeretet jelöli ki. A féktelen „szabadság”, szükségképpen a ,,szabadosság” ingoványába fut, amelyben - az általa szült renddel együtt - elmerül. Mivel a megrendült morál elveszti az ösztönök feletti uralmát, az ember önzése áttöri korlátait, és szentesíti egyik kedvenc eszközét: az erőszakot s a „rút viszályt”.

Társadalmunk e fortélyos mozzanataiból bús életérzés serken, amely nyomán, az önsorsa felett tűnődő halandó azt érezheti: a világ, ahová születésének véletlenje vetette, nem az ő világa... És olykor, száz év távlatából is, hallani véli Ady riadt sóhaját: Beteg a világ, nagy beteg.

Kép: A kép illusztráció. Forrás: Pixabay