Publicisztika

Nincs ébresztőórája, igaz, semmilyen órája sincs, pontosabban akad néhány, de pár hónapja az összes megállt, lemerült bennük az elem, és ami nem működik, azt nem lehet úgy tekinteni, mintha lenne. Ettől függetlenül, óra nélkül is tudja, huszonnégy óra egy nap, miközben fogalma sincs arról, hogy éppen délelőtt, délután, este, vagy holnapután van… hevederzáras lakásában az idő megállt… Bár ez így nem teljesen igaz, mert tudatalattijában feldereng neki a világosodásból, a sötétedésből, hogy eltelt egy nap… csak éppen, a pontosan hány óra is van, marad ki az ismeretéből.

Másfél évvel ezelőtt még nem sejtettük, hogy háború zavarja meg Európa békéjét. Ma, a „háborúba ájult” Ukrajnában katonák és civilek tízezrei hullajtják vérüket, milliók indulnak vándorútra idegen országokba, árván hagyva otthont és hazát. A megrendítő történésekből kitűnik: a civilizáció fejlődése évezredek alatt sem rostálta ki az ember erőszakra, háborúskodásra való hajlamát. Örök dilemma: az ember nem akarja a háborút, mégis képtelenek vagyunk békében élni. A békétlenségnek legalján az húzódik meg, hogy az ember ösztönszerűen élni/túlélni akar. Életösztönünkből sarjad önzésünk és szükségleteink kielégítésére irányuló buzgalmunk. Ezek beteljesedésének fontos tartozéka, hogy az egyén, illetve a közösség saját akaratát ténylegesen keresztül tudja vinni másokéval szemben. Más szóval: rendelkezzék hatalommal, amely minden szociális kapcsolat tartozéka.

Drámai erejű földrengés rázta meg Törökország déli, Szíria északi részét. Hétfőn hajnalban 7,8-as erősségű, majd további számtalan – valamivel – kisebb rengés követte az elsőt. Mindez az apokaliptikus természeti csapás, három hónappal az elnökválasztás előtt történt. Hogy ez mennyire fogja befolyásolni Recep Tayyip Erdogán török elnök újraválasztását, ez most valóban a jövő titka. Mindenesetre, ígéretet tett a krízisállapot enyhítésére, a károsultak megsegítésére, amely 10 ezer lírát (azaz 530 dollárt) jelent.

A patinás kisváros dohányboltjába bement a biciklitulajdonos, míg bent volt, arra járt egy gyengén látó, aki belebotlott a járdán hagyott nagykormányú kerékpárba. Úgy belebotlott, hogy a lábára esett a bicikli pedálja. – Nem tud vigyázni? – förmedt rá a bicikli boltból kiérkező gazdája. Mivel éppen a bolt bejáratával szemben hagyta a kerékpárt a gazdája, adódott a válasz: - Inkább vigye be magával legközelebb a biciklijét is...

Niall Ferguson, világhírű történész Civilizáció című könyvében arra keresi a választ, hogy: „valóban itt van a Nyugat vége, és egy új időszak, a Kelet korszaka köszönt ránk”? Oszkár Spengler német filozófus az első háború idején megjelent A Nyugat alkonya című, nagy ívű munkájában már foglalkozott a civilizációk fejlődéstörténetével. Ebben a könyvében alapvetésként leszögezi: „Minden kultúra sorsa az elmúlás, a kiszáradás, a kultúrlélek külsővé válása, a kultúra kreativitásának kimerülése.” Valóban, a világtörténelem mélységes kútjába merülve láthatjuk: az emberiség történelme a civilizációk felemelkedésének és bukásának örökös ciklusából áll. Az ókori nagy civilizációk tündöklését - a majáktól kezdve a Római Birodalmon át az inkákig és az etruszkokig- az elkerülhetetlen pusztulás követte.

Alig két napja, hogy elkezdődött a 2022/23-as tanév. Az iskola termeit birtokba vették az előző tanévek diákjai, az óvodákból az iskolákba ajtót nyitó, riadt, félszeg, kuncogó, vagy sírdogáló üdvöskék. Pedagógusok, szülők, nemcsak érzik, tudják, hogy nehéz évnek néznek elébe. A gyermekek nem érzékelik, mert az empatikus tanítók, tanárok, szülők, ezt a terhet le kívánják venni róluk, miközben tisztában vannak vele mindannyian, mi mindennel kell megküzdeniük. A fűtésen túl, talán játékra, szórakozásra, hobbikra, tanórákon kívüli foglalkozásokra sem futja. Az otthon, az iskola melege kockázatos és kérdéses, az ebéd ára csillagászati, de egy valami biztos, a közös érdek, az új nemzedék felelősségteljes nevelése, a nehéz körülmények ellenére is a hit, a kitűzött cél, a tanítás méltósága, az, hogy a kötelességtudat legyen a legnagyobb erény.

Szorongással figyeljük a világban zajló történéseket, melyeket jelenvalóvá szerkeszt a média. Rémületet kelt bennünk a földünk minden tájáról sereglő erőszakról, természeti katasztrófákról szóló híranyag. Elborzadunk a hegyet- völgyet beborító, szertelenül felizzó lávafolyam, vagy a szilaj hullámokat vető tenger látványától, amint a parti sétányokat ostromolja rémítő ereje. Ámbár nem vagyunk közvetlen résztvevői a borzalmaknak, azok csak a valóság sűrített másai a virtuális térben.

Felbolydult világunkban, az ember különösen vágyik a biztonságra, és az azt javarészt meghatározó feltételekre, a rendezettségre. A biztonságos, harmonikus élet utáni epekedésünk idején úgyszólván ösztönszerűen hisszük, - ahogy a szólás mondja - rend a lelke mindennek. Ennek a vélekedésnek jobbára az a magyarázata, hogy az emberek, noha szakadatlanul harcban állnak egymással, lelkük mélyén a béke oltalma alatt szeretnének élni. A biztonságos élet érdekében iparkodnak önérdekük szeszélyét zabolázni, és kialakítani a másokkal együttműködés cél- és feladatrendszerét.

Nem tagadom, én is Facebook-lakó vagyok, estefelé – ha éppen más dolgom nincs – befészkelem magam a karosszékembe és böngészem a közösségi oldal megosztásait. Csemegézem a híreket „befalazott”, „idióta” kisemberként, aminek a velem egyet nem értők neveznek. Mert tudják: illedelmesen, kulturáltan, emberhez méltón nem lehet, csak úgy odamondani. A hatásért ér valamit az egész. Bár minden alkalommal megfogadom, nem írok semmihez, inkább csak tájékozódom, mi kavarta fel minap is kis hazánkban az álló vizet, aztán mégsem vagyok képes szót fogadni magamnak. Ellenállhatatlanul pötyögöm a „rögeszméimet”, ahogy mások gondolják, amik jórészt tapasztalatból jönnek belőlem, mert mi másból, hiszen nem vagyok egyéb, csupán szemlélője az eseményeknek. Nem tudom, mi lehet az oka, a válaszaim időnként kiverik néhány kommentelőnél a biztosítékot.